Nemzeti Filharmonikusok – 2022. november 30. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
11

Kovács Ilona

A Nemzeti Filharmonikusok zenekara Farkas Róbert  irányításával Hangulatok Itáliából mottó alatt meghirdetett hangversenyt adott november 30-án a Művészetek Palotájában. A címhez hűen a nyitány-versenymű-szimfónia felépítésű program mindegyike szorosan kapcsolódott Itáliához, és három teljesen különböző érzelmi világot mutatott meg.

Elsőként Luigi Cherubini Médeia (1797) című operájának nyitányával az elvakult, sötét szenvedélyt rajzolták meg a muzsikusok. Cherubini Firenzében született – éppúgy, mint jó egy évszázaddal korábban Lully is. Később mindketten Párizsban telepedtek le, ott érték el nagy sikereiket – elsősorban operáikkal. Közös kettejükben az is, hogy életük során franciábbak lettek a franciáknál: Cherubini például a Conservatoire de Paris igazgatójaként azért utasította el a tizenkét éves Liszt felvételi kérelmét az intézetbe, mert a fiú külföldi volt.

A görög mitológiából ismert Médeia tragikus történetét feldolgozó dalműve manapság is játszott operáinak egyike, ennek nyitánya pedig viszonylag gyakran hallható a koncerttermekben. Az első percektől felfigyelhettünk a Nemzeti Filharmonikusok egységes, szép hangzására, a hangverseny egészét meghatározó lendületre és az elsöprő energiákra is. Farkas Róbert vezénylési stílusában nincs helye a felesleges, látványos mozdulatoknak, éppen ellenkezőleg: utasításaiban a lényegre koncentrált, ennek köszönhetően tökéletes volt a kommunikációja a zenekarral. Itt és most talán egy kicsit több dinamikai kontrasztot is elbírt volna az operanyitány, hiszen egy szerelmi csalódásában teljesen elvakult, gyermekeit is megölő nő portréját kellett megfesteni. Mindazonáltal, Cherubini nyitánya tökéletes előjáték volt Niccolò Paganini D-dúr hegedűversenyéhez (op. 6, 1817).

Az előzetes program szerint nem a D-dúr (a zeneszerző első hegedűre írott versenyműve), hanem a negyedik, a d-moll concerto (1829) hangzott volna fel. A szólista, Szergej Krilov nem ismeretlen a magyar közönség előtt. 2010-ben mutatkozott be ugyanezzel az együttessel Bartók Hegedűversenyével, tavaly pedig a Concerto Budapesttel Sosztakovics a-moll versenyművének (op. 77) előadásáról számolhattam be a Zenekar olvasóinak. Játékát hallgatva már akkor a 19. század legnagyobb hegedűse, Paganini jutott eszembe, akiről akkoriban azt rebesgették, hogy eladta a lelkét az ördögnek, másképpen nem tudták megmagyarázni azokat az elképesztő technikai bravúrokat és azt a szuggesztivitást, amivel hallgatóságát megbabonázta. Nincs információm arról, hogy Krilov mire jutott az ördöggel, de gyanítom, játékának varázsát tehetségének, muzikalitásának és szorgalmának köszönheti. Nála alap a fölényes hangszeres kivitelezés, a technikája valóban „ördögi”, ehhez pedig egy olyan megkapó zeneiség társul, ami hegedülését kivételessé és egyedivé teszi. Nem siette el például az 1. tétel kantilénáit, láthatóan minden másodpercét élvezte annak, ahogyan telt és fényes hangzást varázsolt elő hegedűjéből. A széles dallamokat időről időre a hegedűjáték legnehezebb technikai elemeivel kivitelezett virtuóz futamok tagolták, ezeket pedig a világ letermészetesebb módján, magától értődő könnyedséggel interpretálta. A 3. tételben tovább fokozódott a helyzet, itt aztán mindent leírt Paganini, amivel csillogni lehet – és Krilov csillogott is: szikráztak a szimpla és dupla üveghangok, látványosan pattogtak a ricochet-k és a balkéz pizzicatók, gyöngyöztek a kettősfogások, és persze őrült gyors tempóban járt fel és le a vonó, olyannyira, hogy az időközben elszakad vonószálakat sem volt ideje letépni. Aki elég közel ült a pódiumhoz, még azt is láthatta, hogy a művész hegedűpárna nélkül játszott, mint sokan a legnagyobbak közül – például Jasha Heifetz, Nathan Milstein, Isaac Stern, Itzhak Perlman, Pinchas Zukerman, fiatalkorában Philippe Hirshhorn.) Krilov játékának hatása annyira delejező volt, hogy a közönség – elfeledkezve a hangversenytermek íratlan szabályáról – ezúttal a tételek között is tapssal jutalmazta a teljesítményt. A ráadás mi más lehetett volna, mint egy Paganini-caprice. Ezúttal mind közül talán a legismertebbre, a 24.-re esett Krilov választása, ami a dallamot követő 11 variációban esszenciáját adta a fentebb felsorolt technikai kihívásoknak.

A hangverseny második felét Felix Mendelssohn itáliai „útibeszámolója”, az Olasz szimfónia töltötte ki. Farkas Róbert a legapróbb részletekig kidolgozta az interpretációt: jelen volt a mendelssohni optimizmus, az életigenlés, az olasz tánczenék hangulata, a 3. tétel kürtszólóival pedig még a német föld iránt érzett honvágy is, megfűszerezve egy folytonosan jelenlévő érzelmi és indulati töltéssel, mindezek magával ragadó sodrásával. Csupán a 4. tétel tempója tűnt túlzóan gyorsnak, ennek tudható be a tétel eleji szétcsúszás és bizonytalanság. Mindent összevetve azonban remek előadást hallottunk a Nemzeti Filharmonikusoktól, a napfényes Itália hangulatainak megidézése pedig jólesően hatott hazafelé menet a november végi ködös éjszakában.

Megosztás