Concerto Budapest – 2022. december 20. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
19

Fittler Katalin

“…visszatért a kovid-előtti „tüdőosztály”-légkör, a tételszünetek hosszát kényszerűen befolyásolta a harsány köhögés-krákogás…”

Prezentáció és reprezentáció – így jellemezhetnénk a Concerto Budapest vállalkozását, amelynek keretében két egymást követő napon (december 20, 21), két különböző helyszínen (Müpa, Zeneakadémia) szólaltatták meg Beethoven IX. szimfóniáját, az első esten Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, a másodikon Brahms D-dúr hegedűversenyét követően. A két karácsonyi koncert közös műsorszáma egyszersmind a szerző születésnapi megemlékezés-sorozatához is kapcsolható (amelyre – nevén nevezve – a Nemzeti Filharmonikusok Születésnaposok című, december 17-i hangversenye hívta fel elsősorban a figyelmet).

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumát a zenekar foglalta el, felette, az orgonaülések helyéről szólt a kórus, és itt kaptak helyet a szólisták is. A hangzásnak ez e térbeli „megemelése” nem egyedi megoldás – az viszont annál inkább, hogy a kórus első sorának közepéről hangzott a szólisták éneke. (Az énekkar, a Kodály Kórus Debrecen a kompozíció kezdetekor elfoglalta helyét, a szólisták bejövetele a mű közben szinte semmi fennakadást nem jelentett – örvendetes, hogy a hallgatóság nem köszöntötte – a műegész hatását megbontó – tapssal a megjelenő művészeket: Kolonits Klárát, Megyesi Schwartz Lúciát, Bernhard Berchtoldot és Sebestyén Miklóst.) A monumentális apparátust Keller András irányította.

A hangverseny egésze, az interpretáció stílusát tekintve, egységesnek mondható. A versenymű szólistája a 65 éves Mihail Pletnyov, a Concerto Budapest jelen évadának rezidens művésze, aki 35 éve időről-időre visszatérő művésze fővárosunk zenei életének (zongoraművészként és karmesterként). Pletnyovnak köszönhetően jelentősen módosult a Csajkovszkij zenéjéhez kapcsolódó hangzás-elképzelés, klisék, sztereotípiák tűntek el, első hallásra többé-kevésbé meggyőző verziókkal helyettesítve őket. Jelentősen csökkentek már-már hatásvadász effektusok, s a zenei faktúrák áttekinthetőbbé (akusztikusan átláthatóbbá) váltak. Más kérdés, hogy ezáltal csökkent az érzelmi-indulati görbék amplitudója, ám a minuciózus kidolgozottságnak köszönhetően mindvégig figyelemmel követhető (és figyelmet érdemlő) interpretációkat köszönhetünk neki. A rendszeresen visszatérő vendégszólistának olyan kíséretet biztosított Keller András irányításával a zenekar, amelybe harmonikusan illeszkedett a magánszólama. Felfogásának sajátosságaként említhető, hogy játéka magára a zenei anyagra figyeltető – és érezhetően jól érzi magát a kamarazenei igényességgel kidolgozott részletek egymásutánjában. Erőteljesebben érvényesül közreműködésével a mindenkori pillanat holdudvara, mint a tágabb horizontot sejttető nagyformák bármelyike, ami népszerű-ismert művek esetében újabb részletszépségek „felfedezését” teszi lehetővé, míg ismeretlen daraboknál arra készteti a hallgatót, hogy folytassa az ismerkedést az adott művel. Ritkán hallani ennyire közvetlennek Csajkovszkij zenéjét – kiváltképp a középtétel hatott újdonságnak a Kawai-zongorán! A tetszésnyilvánítást stílszerűen Csajkovszkij-darabbal köszönte meg. Kár, hogy nem hozta a publikum tudomására, hogy a Nocturne-t hallja. (A kisszámú szakmai hallgató nyomozómunkát folytathatott, a nagy többség viszont beérte azzal, hogy kapott ráadást…)

A hangversenyek „helyszíni tudósítói” – Pernye András emlékezetes eszmefuttatása óta – szívesen felemlegetik azt a különleges jelenséget, hogy „bioáram” működik (amely közösségé formálja a közönséget, jó esetben pedig zárt áramkörré kapcsolja a pódiumot és a publikumot). Ezúttal ilyesmiről nem adhatok számot – sőt, szomorúan regisztrálhattam, hogy visszatért a kovid-előtti „tüdőosztály”-légkör, a tételszünetek hosszát kényszerűen befolyásolta a harsány köhögés-krákogás. Amióta a zenekedvelő nagyközönség visszatérhetett a hangversenylátogatás gyakorlatához, minőségi változásnak örvendhettünk: a szórványos köhögés érezhetően visszatartható volt, az élőzene-hallgatás élményét korántsem zavaró. Ennek az estnek „rossz közönség” jutott, s csak remélni lehet, hogy az általános passzív-figyelmetlen légkör megmaradt a nézőtéren. Mert a „meggyőzés” agitatív munkája nem mindig összeegyeztethető a művészi teljesítménnyel.
Részben e korántsem elhanyagolható körülményekkel is összefüggésbe hozható, hogy a Kilencedik nem érte el azt a hatást, amelyet az interpretáció is megérdemelt volna. Tehát, a mű újrahallgatásává („átismétlésévé”) módosult az élményforrás. Pedig az énekkar felkészült volt, kiváltképp a férfiszólamok jeleskedtek érthető szövegmondásban. Kolonits Klára arca mindvégig az örömforrás jelenlétét sugározta, és a „hanggyilkos” szólam igényes megoldása az öröm belső fényét is kivetítette. Megyesi Schwartz Lúcia érezhető igyekezettel alkalmazkodott a partnerei által meghatározott dinamikai keretekhez. Sebestyén Miklós és Bernhard Berchtold minden megszólalása élményszámba ment.

Felkészültség, igényesség, figyelem az egyik oldalon – de talán épp az a hallgatóság aktív figyelmét közvetítő bioáram hiányzott, amitől teljes hatásfokkal érvényesülhetett volna az öröm- és szeretet-zene.

Megosztás