MÁV Szimfonikus Zenekar – 2022. október 13. – Zeneakadémia

0
9

Malina János

„Korszakok zenéje” címmel adott bérleti hangversenyt a MÁV Szimfonikus Zenekar október 13-án a Zeneakadémián. A műsoron Mozart, Eötvös Péter és Dubrovay László darabjai hangzottak fel; a három szerző három különböző évszázadot képviselt. Az est dirigense a zenekar vezető karmestere, Farkas Róbert volt.

Már a koncertet nyitó Varázsfuvola-nyitányban megfigyelhettük, hogy Farkas Róbert nem az artikuláció metszetszerű élességére, nem a tagolás plaszticitására, hanem inkább a folyamatosságra, a zenei folyamat kohéziójára, a rajzos szólamok helyett a dúsabb, tömbszerűbb hangzásra helyezi a hangsúlyt. Mindez az Allegro tempójú főrész inkább Allegro di moltónak nevezhető, feszített tempójában is megnyilvánult, minek következtében a főtéma hatszor ismételt staccato nyolcadai összemosódtak kissé, és ütemeken belül előírt hirtelen dinamikai váltások is vesztettek plaszticitásukból. A nyereség oldalon elkönyvelhettük viszont a forma szemléletes, szerves kibontakozását és a feszültség megtorpanás nélküli növekedését: a nyitány záróakkordja után szinte csalódást éreztünk, amiért a lendület nem vezetett át az opera első, igen mozgalmas jelenetébe.
Majd 220 évet ugrottunk előre: a második műsorszám Eötvös Péter 2011-ben bemutatott Cello Concerto Grossója volt Várdai István szólójával. A Perényi Miklós közreműködésével bemutatott darabnak ez volt a második magyarországi előadása, egyszersmind az első alkalom, amikor Várdai szólójával szólalt meg.

A versenymű címe tulajdonképpen két cím egymásba csúsztatásából ered: a darab ugyanis egyaránt felfogható „cello concertónak”, csellóversenynek és „concerto grossónak”. Ez a nyolc játékosból álló csellószólam különleges helyzetéből adódik: a szólista szemszögéból nézve ez a zenekar része, a zenekar szempontjából viszont – a szólistával együtt – a concerto grosso teljes zenekarral szembeállított hangszercsoportjának, a „concertinónak” feleltethető meg.

Eötvös az erdélyi magyar tánczene karakterein, effektusain, ritmikai képletein alapuló táncjelenetek soraként jellemzi művét, az azonban semmiképp sem afféle táncszvit, részben a barokk concertóra jellemző nagyforma és stíluselemek, részben az avantgárd, helyenként nagyon is kemény hangzás, a rendkívül ötletgazdag eötvösi szín- és hanghatások eredményeképpen.
A rendkívül szuggesztív és gondosan kidolgozott előadás minden tekintetben jól szolgálta a darab befogadását. Farkas Róbert az igen nehéz és sokrétegű partitúrát valami belső ruganyosságtól hajtva, nem csupán példás precizitással, hanem átütő energiával, a néptáncok vitaliását és méltóságát is tükrözve vezényelte. A darabban fontos szerephez jutó ütős szekció virtuózan és magabiztosan határozta meg a nyitószakasz energikus jellegét, és a teljes zenekar is érzékenyen követte a képek és hangulatok, a zenekari effektusok gyors váltakozását – utóbbiak közül emlékezetesek maradt számomra a lassú középső szakaszban a rézfúvósok és a harangok izgalmas kombinálása.
Várdai István egyszerre játszotta a virtuóz és magabiztos szólista és az együttes egészével élő kölcsönhatásban álló kamarazenész szerepét. Csellóhangja, mint mindig, varázslatos volt, és még egy-két, tételek kapcsolódásában szerves szerepet játszó tartott hangja is egész dallamokkal ért fel.

Mozart K 550-es jegyzékszámú „Nagy” g-moll szimfóniája következett ezután. Az előadás jellegzetes vonásait már a koncert nyitószáma megelőlegezte. A nyitótétel expozíciójára is a lendület, a folyamatosság előtérbe állítása, a szokásosnál hajszálnyival gyorsabbra vett, bár a finom differenciálás és az éles kontrasztok szempontjából kedvezőtlenebb tempó volt jellemző. A frappáns dinamikai kontrasztok is inkább folyamatos erősítés-halkítás, semmint hirtelen akcentusok formájában jelentek meg; viszont a tétel egésze megint feltartóztathatatlanul haladt a szinte eksztatikus befejezés felé. A mű legmeggyőzőbb tételének az Andante bizonyult homogén zenekari hangzásával, folyékony tempójával, legfőképpen pedig a disszonanciák jelentőségteljes, szinte érzéki megformálásával.
A tempó túlfeszítettsége a Menuettóban bizonyult a leginkább problematikusnak. Ez a kifejezetten tragikus kicsengésű tánc ebben a tempóban tőle idegen könnyedségre, már-már frivolitásra tett szert: a jelentőségteljes harmóniamenetek teljes értékű appercipiálására ugyanis ez a tempó nemigen hagyott időt a hallgatónak. Kissé gyorsan lendült túl a zene a zárótétel kidolgozási szakaszának szünetektől zilált „dodekafon” epizódján is; Farkas Róbert a talajvesztettség érzete helyett célratörő határozottságot sugározva jutott túl ezen a szakaszon. A tétel egészének eksztatikus, viharos száguldása, a briliáns futamok villódzása azonban nagyon is élményszerűen adta át a hallgatónak a zene nyugtalanító, „démoni” hangulatát.

Zárószámként ismét magyar kompozíció: Dubrovay László Faust, az elkárhozott című balettjének I. szvitje hangzott fel. Az 1995-ben komponált zene mára sem vesztett elemi erejéből, szuggesztivitásából. Bár a koncert két, azonos nemzedékhez tartozó magyar zeneszerzőjének – részben közös korai élményekből táplálkozó – zeneszerzői egyénisége egészében véve erősen különböző, ezúttal hallott műveik két fontos közös vonásukat is kiemelik. Közülük az egyik a különlegesen eredeti, újszerű elemekben gazdag és kimeríthetetlen hangszerelési fantázia, a másik pedig az erőteljesen képszerű gondolkodás; persze a kettő egymással is összefügg. Dubrovay esetében az utóbbi azt jelenti, hogy úgyszólván színpadra sincs szükség ahhoz, hogy magunk előtt lássuk a dráma adott jelenetét: a zene gesztusai egyaránt pótolják a beszédet és a mozdulatot. Farkas Róbert nagy meggyőző erővel szólaltatta meg a Faust portréját felvázoló, hallatlan ellentmondásokat átfogó, megrázó erejű nyitótételt, s a következőben, Mefisztó portréjában a – gyengeséget jelentő? – groteszk elemet. Számomra a III. tétel, a „Kocsmajelenet” jelentette a legemlékezetesebb pillanatokat: Farkas és a MÁV-zenekar bővérű tolmácsolása ébresztett rá ugyanis arra, hogy Dubrovay szimfonikus eszközökkel kifejezett, ragyogó humora olyasvalami, amivel nemigen találkozhattunk Ránki György Pomádé királya óta. Azután egy idilli szépségű tétel következett költői és ihletett előadásban, kitűnő hegedűszólóval, majd a „Boszorkányszombat” elemi erejű interpretációja zárta a közönség által lelkesen fogadott estét.

Megosztás