Concerto Budapest – 2022. szeptember 23. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
7

Fittler Katalin

Az évadkezdés mindig örömünnep a koncertlátogatók számára. Akkor is, ha a nyár sem telt „uborkaszezonban” (miként idén, amikoris több szimfonikus zenekarunk együttesként avagy kisebb-nagyobb formációkban, jelentős számban gondoskodott az élőzene-rajongóknak hallgatnivalóról, mondhatni – ha nem is egyenletes elosztásban -, országszerte. A tényleges évadkezdésnél a funkció is hozzájárul a ranghoz – s a centralizált rendezvényszervezés megszűnte óta voltaképp megsokszorozódott ez az ünnep-lehetőség, hiszen a többségében zenekarok mentén szerveződő publikum valamennyi csoportja részesül ilyesmiben. Aki pedig megengedheti magának az „átjárást”, vagyis nem csupán egyetlen, általa kiválasztott együttes produkciói iránt érdeklődik, dúskálhat ilyen ünnepi alkalmakban. Ráadásul idén a Müpa a vendégzenekarok meghívásával tovább gazdagította ezt a panorámát.

A Concerto Budapest, amelynek tagjai a nyári programokban is szép számmal jeleskedtek, rögvest két évadnyitó koncerttel készült a Zeneakadémián. Közülük az első, a szeptember 23-i est, programjával csatlakozott ahhoz a vonulathoz, amely idén egészen kivételes mértékben állította reflektorfénybe Bartók műveit. Hagyományosan a szerző halála napjának előestjén a Nemzeti Filharmonikusok (korábban Állami Hangversenyzenekar) rendez részben vagy egészben Bartók-művekből összeállított hangversenyt – idei kínálatukhoz terjedelmes „Auftaktot” kínált több együttes. 23-án a Zeneakadémián Mahler I. szimfóniája előtt Bartók II. hegedűversenye szerepelt a műsoron, másnap fiatalkori hegedűversenyét játszotta Kelemen Barnabás szólójával a Fischer Iván vezényelte Amszterdami Concertgebouw Zenekara, 25-én pedig a Müpában ismét a „nagy” hegedűverseny került előadásra a Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó hangversenyén (Banda Ádám szólójával, Dohnányi Oliver vezényletével).

Az idén az évadkezdés immár hagyományos „Európai hidak” rendezvénysorozata Budapestet és Amszterdamot köti össze – Amszterdam egyébként a II. hegedűverseny ősbemutatójával írta be magát a Bartók-életműbe (ezt öt évvel később követte a budapesti bemutató). 78 éve szerepel műsoron fővárosunk koncerttermeiben a remekmű, amely mindinkább felzárkózott a nagyközönség által is befogadott (mondhatni, kedvelt) Bartók-művek közé. Éppen ezért nem kis meglepetést okozott, hogy az ünnepi est rangos szólistája – kottából játszotta. Régi hagyománya van annak, hogy a versenyművek szólistája kotta nélkül játszik, s ez a gyakorlat megfér azzal, hogy a „ritkaságokat”, kortárs-bemutatókat nem memorizálja (a nemritkán mindössze egyetlen előadás kedvéért) a szólista. Nem kétséges: a kottából való megszólaltatáshoz is „tudni kell” a művet, tehát a kevéssé alapos felkészülésnek még csak a gyanúja sem merülhet fel ilyen esetekben. Mégis, az „előadás”-hoz képest „felolvasás” jelleg érvényesül ilyenkor, lett légyen bármilyen kidolgozott is a szólam. A személyességnek az a többlete kerül háttérbe, amit nemritkán „interpretáció” címszóval emlegetünk. Valamiféle zsigeri távolságtartás érződik – s még ha látvány nélkül nem is lenne megfejthető e jelenség oka, a pódium látványa ilyesmiről árulkodik.

Baráti Kristóf hegedűhangja természetesen elragadó, imponáló az a perfekció, ami játékából árad. És a zenekarral való összhangjában sem találni kivetnivalót, kiváltképp, mivel a kitűnő szólista inspirálóan hat az együttesre, amely élén a mindmáig szólistaként és kamaramuzsikusként is aktív hegedűművész, Keller András áll, aki tehát többfunkciósan is alapos ismerője a kompozíciónak. Ünnepi csend, feszült figyelem a nézőtéren, majd lelkes tapsvihar. S talán még intenzívebb a ráadás Bach-tételt követően.
Ugyanilyen a lelkes fogadtatás jutott Mahler I. szimfóniájának is, jogosan. Olyan intenzív muzsikálást hallottunk, amelyben nem voltak üresjáratok, elsikkadó mellékszólamok. A kidolgozott szólóállások mindig arányos kíséretbe ágyazódtak, és a hallgató úgy érezhette: érdemes figyelni, mert megannyi olyan részletre figyelhetett fel, amely korábban elkerülhette a figyelmét (akár mert más interpretációkban másként működött a dinamikai finomhangolás).

A hallgató, aki az élőzenét választotta, az itt-és-most születő hangzásnál való jelenlétet, megint megerősödött abban a meggyőződésében, hogy az „egyszeriség” pótolhatatlan élmény. Jó volt ott lenni!

Nem lenne teljes a beszámoló két apró disszonancia nélkül. Újított a Concerto Budapest a „műsorismertetőn”, személyes élmény megosztására kérve fel egy-egy ismert-ismeretlen zenebarátot. Körner Tamás, Baráti Kristóf menedzsere, írásban rögzítve elfogultságát, arra a megállapításra jutott, hogy „Baráti Kristófnál autentikusabb előadója ma aligha van a világon Bartók versenyműveinek” – ami felett legjobb esetben is az „ízlések és pofonok…” közhely-fordulattal tehetjük túl magunkat (szerintem épp Baráti eddigi pályája és mindenkori teljesítménye feleslegessé teszi az effajta „ajánlást”). Aki pedig meggyőzésre szorulna, annak aligha nyom eleget a latba az, hogy hasonló véleményen vannak olyanok, mint „London, Moszkva vagy Chicago koncertrendezői és közönsége is”.
A másik: általánosabb jelenség. Szinte „hungaricumnak” tekinthető, hogy több zenekarunkban is vannak olyan játékosok (nemritkán vonós szólamvezetők), akik látványos koreográfiával hívják fel a figyelmet – magukra. Oly módon eltúlzott mozgással nagyítanak fel részleteket (akár egy sforzatót, akár pizzicato fordulatot), hogy a látvány eltereli a figyelmet a nagyobb egység(ek)ről. Nem beszélve arról, hogy a mögöttük ülő játékosok számára zavaró lehet ez! Kétségtelen: zeneileg érzékeny játékosokról van szó, ám az effajta látvány-elemzés (kiváltképp effektus-jellegű mikrostruktúrák esetében) nem ad többletet a hangzásélményhez képest, sőt, vélhetőleg a hangszereseknek sincs szükségük a kívánt megvalósításhoz ilyesfajta túlzó mozdulatokra. Az pedig mindenképp méltatlan egy profi együtteshez, hogy a nézőteret pásztázó játékosok a pódiumról „kommunikáljanak” ismerőseikkel, meghívott vendégeikkel. Ezúttal egy (a 8. sorból is jól kivehető) „hello” verte ki nálam a biztosítékot.

A karmester a zenei összhatásért felelős, semmiképp se várható el tőle, hogy illemtan-tanárként is funkcionáljon. De aki már eljutott a szakmaiság arra a szintjére, hogy megérdemelten kapott helyet nívós együttesben, magától is tudhatná: munkahelye, a pódium egyszersmind „kirakat” is.

Megosztás