A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – 2022. szeptember 26. Zeneakadémia

0
7

Kovács Ilona

 

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Dohnányi-bérletének első hangversenyén – Kovács János vezényletével és Fejérvári Zoltán zongoraművész közreműködésével – kivételesen egyedi és különleges programot hallhatott a közöség. Maga a karmester – több évtizedes sikeres pályával, annak minden tapasztalatával a háta mögött – a koncert előtt azt nyilatkozta, hogy eddigi karrierje során talán még nem vezényelt ehhez hasonlóan nehéz műsort.

Az est négy kompozícióját a 20. század két géniusza jegyezte: Bartók Béla művei szólaltak meg az első félidőben (a zeneszerző halála hetvenhetedik évfordulójának napján), a szünet után pedig Richard Straussé. Kettejük életműve nemcsak párhuzamosan haladt egymás mellett, de hatottak is egymásra (főleg Strauss Bartókra), és sok kapcsolódási pontot fedezhetünk fel pályaívük alakulásában is. A 20. század elején például éppen Strauss Also sprach Zarathustra-ja mutatott kiutat Bartók korai alkotói válságából. (Dohnányi Ernő hívta fel ifjú kollégája figyelmét a szimfonikus költeményre, el is játszották együtt a partitúrát.)

A koncert két szélső alkotása – Bartók Táncszvitje Sz. 77, BB 86 – 1923) és Strauss Don Juan című szimfonikus költeménye (op. 20 – 1888) a már érett zeneszerzőket mutatta meg, míg a „belül lévő” két zongoraszólós kompozíciót – Bartók: Scherzo zongorára és zenekarra (op. 2, BB 35 – 1904-05) és Strauss: Burleszk zongorára és zenekarra (1885) című darabjait – mindketten fiatalon, ugyanabban az életkorban, 23-24 évesen írták alkotóik. Így, egymás után hallva e fiatalkori zongoraverseny-tételeket válik igazán nyilvánvalóvá, milyen sok közös vonása van a két műnek: Bartók számára minden bizonnyal modellként és inspirációként szolgált idősebb kollégája opusza. Nem csak felépítésük és hangszerelésük mutat megdöbbentő hasonlatosságot, de a címadásban is azonosan gondolkodott a két szerző. Bartók műve eredetileg a Burleszk címet viselte volna, és csak később nevezte át Scherzo-vá, míg Strauss éppen fordított utat járt be – Scherzóból lett Burleszk. És ha már a Rádiózenekar előadásában hallottuk Bartók fiatalkori zongoraverseny-tételét, ne felejtsük el megemlíteni azt az egyáltalán nem elhanyagolható zenetörténeti tényt, hogy miután Bartók az 1905 tavaszára tervezett bemutatót lemondta az akkori Filharmóniai Társaság muzsikusainak felkészületlensége és elutasító magatartása miatt, ezt a hiátust éppen a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara pótolta ötvenhat évvel később, 1961-ben, Lehel György vezényletével és Tusa Erzsébet szólójával.

Fejérvári Zoltán mindkét műben a zongorajáték csúcsát mutatta meg. Reprodukálta és megidézte azt a zenei világot, melyből e kompozíciók táplálkoznak: a legnemesebb liszti, brahmsi örökséget, ahol folyamatosan váltakoznak az elképesztően nehéz virtuóz részek a bensőségesen lágy szakaszokkal. A fiatal zongoraművész az előbbiben fölényes hangszeres tudásáról, az utóbbiban csodálatra méltó zeneiségéről tett tanúbizonyságot. Továbbá kivételes álló- és koncentráló képességéről, hiszen kétszer is hosszú és igényes darabok szólistájaként lépett színpadra. A fáradság nyomai egyáltalán nem mutatkoztak játékán, az első perctől az utolsóig mindkét műben a maximumot nyújtotta. Ha előadásának fő jellegzetességeit szeretnénk megragadni, először talán sokszínű zenei palettáját említhetnénk, ahol rengeteg színből keverte ki az éppen megfelelőt (ehhez pedig mindig a megfelelő árnyalatot választotta ki végtelenül gazdag billentéskultúrájának tárházából). Másrészt pedig egy olyan, a másikra figyelő, a másikhoz alkalmazkodó kamarazenészi attitűdöt figyelhettünk meg zongorázásával kapcsolatban, mely során végig folyamatos, figyelmes párbeszédet folytatott az egyenrangúnak tekintett zenekarral. (A zongora és a zenekar közötti egyenrangúságot egyébként Bartók és Strauss is kihangsúlyozta és nyilvánvalóvá tette, például azzal, hogy a zenekar e művekben több alkalommal is magára marad, egyedül játszik, de szerepe akkor sem alárendelt, ha együtt szól a zongorával.)

Mindkét zeneszerző sok és igényes szólót írt a zenekar muzsikusainak, szépek voltak a fa- és rézfúvós megszólalások, a koncertmester, Mihályi Éva hegedűszólói, a Strauss-Burleszkben pedig különösen élvezetes és emlékezetes perceket köszönhettünk a timpani-szólóknak is. A zenekar tehát nem egyszerűen „kísért”, hanem azonos súlyú közreműködője volt mind a Scherzónak, mind a Burleszknek. Nemcsak megtanulták nehéz szólamaikat, hanem előadták, megformálták és – Kovács János értő vezénylésének köszönhetően – értelmezték is a zenei anyagot. A koncertet nyitó Táncszvit és az estet záró Don Juan a két zongoraszólós kompozícióhoz képest gyakran játszott repertoárdaraboknak számítanak, ám Kovács János nem rutinból dirigált, hanem a legapróbb részleteket is kidolgozta. Éltek a különböző – magyar, szlovák, román, arab – népek dallamait idéző, Bartók által költött táncait megrajzoló karakterek, a Don Juan pedig jó érzékkel megválasztott tempókkal, sodró energiával, ezernyi zenei petárdával zárta a koncertet.

Megosztás