Szolnoki Szimfonikus Zenekar – 2022. június 23. Zeneakadémia

0
9

Malina János

„Profilok” címmel adott hangversenyt a Szolnoki Szimfonikus Zenekar június 23-án a zsúfolásig megtelt Zeneakadémián José Francisco Sánchez spanyol karmester – és oboaprofesszor – vezényletével, Bjeong Dzsu Cso koreai baritonista és Kelemen Barnabás – róla tudjuk, hogy kicsoda – közreműködésével. A program a kamarazenei és zenekari műveket vokális számokkal előszeretettel vegyítő 18. századi koncertek műsorszerkesztését idézte. Ebben az esetben egy népszerű operaáriákból összeállított blokkal kezdődött a koncert, amely Mozart, Verdi és Bizet kompozícióit tartalmazta fordított időrendben. Ezt Mendelssohn e-moll hegedűversenye és – a szünet után – Beethoven” 5. („Sors) szimfóniája követte.

A négy áriában a kísérő szerepét kifogástalanul, sőt színesen, kifejezően látta el a karmester és a zenekar. A vendégénekes második vonalbeli művésznek bizonyult. A hang nem jelentéktelen, de kissé tompa; öblös, de öblögetésre hajlamos. Mélyebb regiszterben nem elég átütő, ezt a mozgalmasabb áriákban igyekezett a zenekar túlkiabálásával kompenzálni. Erőteljes, színpadias gesztikája nem egyszer túlzónak, már-már komikusnak hatott. Az énekelt szöveg is kevéssé volt érthető; ezzel szemben tisztán, pontosan énekelt, és – különösen Germont „Di Provenza il mar” kezdetű áriájában – az is kiderült, hogy ha nem kell a zenekarral megküzdenie, akkor nem csupán képes szép pianókra, de ilyenkor atmoszférát is tud teremteni.

Kelemen Barnabás beugróként játszotta el a Mendelssohn-koncert magánszólamát a meghirdetett spanyol hegedűművésznő helyett. Játéka persze fénypontjává vált az estnek, örömmel írom viszont le, hogy partnerei semmiképpen sem játszottak alárendelt szerepet mellette. A zenekar Sánchez mester vezényletével nem csupán meggyőzően, összeforrottan, tisztán szólalt meg, de a szólistával is intenzív kontaktust alakított; nem csupán a zenei impulzusok „adásvétele”, hanem olyan megkapó effektusok révén is, mint a nyitótétel egységes, bensőséges piano pillanatai. A karmester legkézenfekvőbb tulajdonságáról, az egyszerűségről kiderült, hogy szigorú koncentráció és színes zenei fantázia rejlik mögötte. A lassú tételben Kelemen Barnabás átszellemült játékát a zenekar finom hangzása és érzékenysége övezte. A zárótétel pajzán játékossága különösen jól tükrözte azt, hogy a szólista és a zenekar mennyire megtalálta a közös hangot (bár itt helyenként adódtak kisebb intonációs problémák a különben kitűnő fafúvósok soraiban).
Ami a „Sors” szimfóniából hiányzott, az a karmester karizmatikus kisugárzása, amelyet nem pótolt sem a koncentráció, sem a lelkiismeretes precizitás. Ez a hiány a Mendelssohn-koncertben nem volt érezhető, de itt, különösen a sors-motívum összes felhangzásakor, no meg a zárótételt záró hosszú, elragadtatott üdvrivalgásban igencsak feltűnt. Előbbi esetében úgy érezhettük, hogy Sánchez hagyta magát sodorni a híres kopogó motívum által, ahelyett, hogy az belőle tört volna elő. A darab végén pedig lehet, hogy Beethoven kivételesen egy kissé túltolta a biciklit, de szuggesztívebb karmester-egyéniségek mégis mindvégig át tudják lelkesíteni az I. és V. fokok, a skálák és hármashangzat-felbontások hosszú sorát, úgy, hogy ne csak hangosak legyenek, de megrendítő erejűek is. És általában: nem egyszer erélytelennek hatottak az agogikai előkészítések, s az akcentusokban is több volt az igyekezet, mint a valódi ütőerő. A scherzo pedig maga egészében hatott kissé nehézkesnek. Sánchez az Andantében volt igazán otthon, ahol a legszebb színeket varázsolta elő a zenekarból, és nagyon szépen formálta meg a tétel kis, belső kitárulkozásait.

A zenekar teljesítményéről sok jót mondhatunk el a Beethoven-szimfónia kapcsán is. Hangzásukat a vonóskar kissé borongós-barnás, de kulturált és egyéni hangzása határozta meg; ez azonban a zenei szövet világos és áttetsző karakterével párosult. Bársonyos és meleg hangon, szépen megformált dallamokat hallhattunk a hegedűktől és a csellóktól, de például az Andante tétel kezdésekor az unisono vonóskartól is. Ha valami mégsem sikerült igazán, az a scherzo kavargásszerű, gyors fúgatémája, amely a csellókban mindannyiszor összemosódott; a brácsáktól kezdve aztán már minden rendben volt. Viszont tömör, telt tuttikra figyelhettünk fel a fúvósok részvételével is. Utóbbiak közül feltétlenül kiemelendő a kürtösök ragyogó, sodró erejű játéka, de többek között a fuvola- és a fagottpár is magabiztosan, jól formálta meg szólóit; a finalét pedig valósággal fénybe borították a kitűnő trombiták és harsonák.

Megosztás