Nemzeti Filharmonikus Zenekar – 2022 június 22. Művészetek Palotája – Bartók Béla hangversenyterem

0
9

Fittler Katalin

A Budapesti Wagner-Napok említésekor elsőként mindenkinek Fischer Ádám neve jut eszébe, jogosan, hiszen az immár másfél évtizede nemzetközileg is magasra értékelt rendezvénysorozat az ő ötlete alapján született meg. Sőt, több mint ötlet megvalósulása – mondhatni, egy álomé. Utána a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara kívánkozik említésre, mint rezidens együttes, kiváltképp a Tetralógia egymást követő négy estén való megszólaltatásáért (egy sorozatban akár kétszer, tehát megismételve a fantasztikus teljesítményt). Rendszeresen „szóhoz jut” azonban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar is – az idei évadban immár második alkalommal a Rienzi közreműködő együtteseként.
Wagner harmadik operája, amely először 1842-ben került előadásra Drezdában, 32 éves késéssel jutott el Budapestre. 1874-ben négy alkalommal csendült fel a Nemzeti Színházban, Hans Richter vezényletével. Aztán 2017-ig kellett várni a budapesti közönségnek, hogy legalább koncertszerű formában hallhassa. Akkor Sebastian Weigle, a Wagner-Napok első külföldi vendégkarmestere vezényelte az előadást – az idei produkció dirigense Marc Albrecht volt.

Kinyomozhatatlan, vajon hányan jöttek el négy év elmúltával újrahallgatni a művet – mindenesetre, az idei fesztivál záróeseménye iránt számottevő érdeklődés mutatkozott. Miként négy éve, ezúttal is Laki Péter remek ismertetője adott fogódzót a – mondhatni, még mindig – szinte ismeretlen operához. A rutinos Müpa-látogatók azon nyomban kezdték olvasni a hangversenyterem bejáratánál kézbe kapott műsorfüzetet – a többieknek csak az egyetlen szünetben nyílt lehetőségük a tájékozódásra. Mert ezúttal a látvány – érthetően – keveset tudott csak segíteni.
A grandiózus ötfelvonásos nagyoperával eredeti elképzelése szerint Wagner Párizst akarta meghódítani – ezért csak részben kárpótolhatta, rendkívüli mértéke ellenére, a drezdai siker.

A koncertszerű előadás közönsége elgondolkodhatott azon, vajon milyen lehetett a bemutató, különös tekintettel a közreműködő együttesek létszámát illetően. A zenekar létszámát meghatározza a partitúra, az énekkarét vélhetőleg a rendelkezésre álló színpad…
Ezúttal a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumának jelentős részét a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) és a Honvéd Férfikar (karigazgató: Riederauer Richárd) foglalta el (a nézőtérről: a kottatartó-erdő némiképp takarta az énekeseket). A mű folyamán ismét remekül éltek a térkihasználás lehetőségeivel, megnövelve a térélmény hatását.

Eltérően a Tetralógiában alkalmazott virtuóz megoldástól (három nyelven vetített szöveg!), ezúttal a „szokásos” angol és magyar felirat volt olvasható. A hallgatókra várt a szereplők (koncertszerű előadásnál: a szólisták) beazonosításának feladata. A címszerepet Stefan Vinke alakította, a Tetralógia közönségének a szívébe zárt Siegfriedje, húgát Sara Jakubiak, Adriano nadrágszerepét pedig Láng Dorottya (előbbi nőies estélyiben, utóbbi pedig nadrágban, igaz, némi „nőies” többlettel körülvéve). A többi szereplő kilétének beazonosításánál nehezítette a feladatot, hogy a rövid zenei frázisok egymásutánjánál szimultán kellett olvasni a szöveget és megtalálni a „hangforrást”. Mindez mégsem tűnt megterhelő feladatnak, hiszen a hagyományos operahallgatóban nem él késztetés, hogy pillanatról pillanatra pontosan képben, azaz hangképben legyen… Voltaképp az is kielégítő élmény lehetett, ha valaki a magyar szöveget olvasva követte a cselekményt, hiszen Wagner zenekara már ekkor is „mindenható” volt, maximálisan érzékeltetett atmoszférát, érzelmeket-indulatokat.
Ilyenkor tapasztalhatja meg a hallgató, hogy mennyit profitált operakarmesteri munkájából a zeneszerző Wagner; a jelentős repertoár-ismeret birtokában pontosan felmérhette típussá szilárduló jelenetek hatását, és a partitúrák alapos tanulmányozása során felfedezhette a kikristályosodó típus-hibákat is, hogy azokat elkerülje a saját praxisában.
A maga korában a zsáner-jelenetek hatásosságára figyelhetett fel a hallgató – csaknem két évszázad távlatából ugyanez némiképp másként hat, hiszen a mai hallgató megannyi olyan zenei élménnyel rendelkezik, amelyek a közbülső időben születtek… De a hatás mindmáig meggyőző!

Elégedett lehetett alkalmi zenekarával a dirigens, mind a felkészültséget, mind az alkalmazkodókészséget illetően. Külön öröm – és jelentős mértékben hozzájárult az élmény intenzitásához -, hogy a zenei típusokat nem sematikusan értelmezték, hanem interpretáció-erejű megformálással úgy játszottak, hogy a hallgató sohase érezze, hogy bármi is jelentéktelen.

A hatásosság érdekében a tömegjeleneteknél (ahol a kórus néha túldimenzionálta a dinamikát) arányosan alkalmazkodott a kíséret – amikor viszont ilyen textúrán belül szólisztikus megnyilatkozásokra került sor, akkor bizony nemritkán kizárólag olvasással lehetett követni a történéseket. A szólisták aligha vehették fel a versenyt a teljes pompájában zengő kísérettel – ráadásul nem könnyítette meg szerepformálásukat az sem, hogy oratorikusan (mondhatni, leszögezett lábbal”) kellett megjeleníteniük az indulatos fordulatokat is.
Az eredetileg mintegy hat órányi zenei anyagot időről-időre rövidítésekkel szólaltatják meg – a mostani mintegy három és fél óra (a bő félórányi szünettel) hamar elrepült. Lekötötte a figyelmet a cselekmény, a tömegjelenetek „lehengerlőek” voltak – amikor pedig a színpadi idő bevett gyakorlatának megfelelően, megállt az idő, maradandó zenei élményekhez jutottunk. Nem véletlenül kapott viharos tetszésnyilvánítást Adriano monológja a III. felvonásban és az operából kiragadott részletként népszerűsödött zárt szám, Rienzi imája az V. felvonás kezdetén.

Aki végigélte ezt az előadást, megerősödött opera-szeretetében és Wagner-rajongásában egyaránt.

Megosztás