Alba Regia Szimfonikus Zenekar – 2022. június 13.Vörösmarty Sínház – Székesfehérvár

0
12

Malina János

Az évad utolsó bérleti hangversenyét adta június 13-án az Alba Regia Szimfonikus Zenekar a székesfehérvári Vörösmarty Sínházban, vezető karmestere, Dobszay Péter vezényletével. A műsor Weber A bűvös vadász-nyitánya, Schumann a-moll zongoraversenye és Brahms 1. szimfóniája volt.

A fehérvári zenekart ezúttal vezetőjének vezényletével hallhattam – ezt az alkalmat érdeklődéssel vártam, miután a múlt évadban egy beugró vendégdirigenssel fellépve nem adhattak megbízható képet tudásukról. Akkori – feltételes – kétségeimet azonban a mostani koncert sajnos megerősítette.

Azt mindenképp előre kell bocsátanom, hogy egy igen kedvezőtlen külső körülmény egyaránt kísértett mind a két alkalommal: ez pedig a beszéd érthetőségére optimalizált, száraz színházi akusztika, amely kegyetlenül megmutat minden szétszólást és pontatlanságot. A zenekar köré vont palánkszerű alkalmatosság talán meggátolta a hangok egy részének a színpad mélyén történő elveszését, de utánzengést, valódi teremakusztikát persze nem tudott létrehozni. S a kegyetlenül feltárt valóság bizony csalódást keltett.
A különféle részletproblémákon túl a zenekar hangzása alapvetően nem volt kielégítő, leginkább valamilyen ifjúsági vagy iskolai zenekart juttatott a hallgató eszébe. A vonós basszus általában nélkülözte a tiszta zengésű hangokat, sok volt a pontatlan intonáció, az inhomogenitás, a levegősség. A hegedűk kielégítőbben játszottak, de pianóban alkalmanként így is cincogásként hatottak. A fafúvósok közül a két fuvolista és az első klarinétos, gyakran pedig a fagottszólam ütötte meg a mértéket; az első oboista – amellett, hogy cérnavékony hangja néha alig volt kivehető – valahogyan nem tudta valódi dallammá összefűzni a hangokat, s egyszer még jócskán el is sietett. Egészében véve a rézfúvósok nyújtottak csak egyenletesen kielégítő teljesítményt. De ők sem tudtak segíteni azon az alapvető benyomáson, hogy az együttes megszólalásától távol áll mindenfajta csiszoltság, kiváltképpen pedig nemesség.

A Weber-nyitányban mindez oda vezetett, hogy az az életteli lendület, a precizitásnak és az expresszivitásnak az a szerencsés kombinációja, amely Dobszay vezénylésében jelen volt, vajmi kevéssé tudta feledtetni a zenekar hiányosságait. Nem volt sokkal jobb a helyzet a Dobszayéhoz hasonló korú Szabó Marcell szólójával előadott Schumann-koncert esetében sem. Hiába játszotta a darabot ezúttal egy nagyságrenddel jobb zongorán, mint néhány hete Szolnokon, egyszerre érzékeny, gondosan frazeált és izmosan rugalmas előadása ebben az akusztikában gyakran fénytelennek, száraznak hatott – mintha csak egy fészerben játszottak volna… S miután a hangzó környezet sem sietett segítségére, elsősorban a nyitótétel impozáns kadenciájában szerzett maradéktalan örömöt a hallgatóságnak. Elmondható: Dobszay továbbra is ambiciózus, nem lankadó intenzitású vezénylése nem lényegült át nemesebb zenekari hangzássá. Így nem csoda, hogy az egész est legszebb pillanatait Szabó Marcell két ráadásszáma tartogatta a hallgatóság számára: különösen a második darab, Liszt 104. Petrarca-szonettje volt meggyőzően, élményszerűen felépítve, s tartalmazott varázslatos és költői pillanatokat.
A Brahms-szimfónia sem indult különösen biztatóan, a fontos oboaszóló eleve hátrányos helyzetű volt, nem éltek a disszonanciák, eleinte az egész enerváltnak hatott. Ám ebben a tételben váratlanul mégis megmozdult valami, s jóllehet a zene „teste”, hangzása nem lett csiszoltabb, a karmester zenei energiája kezdett hallhatóvá válni, a zenekar sokszor lendületbe jött, súlyokat, akcentusokat hallottunk megszólalni, izgalmas, kaleidoszkópszerű váltásokra került sor. A tétel „főszereplője”, a timpani is jól vizsgázott. Nehezebb volt koncentrált tartalommal kitölteni a lassú tételt, bár az indítás sejtelmes hangjaiban még benne volt a méltó folytatás ígérete. A scherzo bizonyult a legkiegyensúlyozottabb tételnek: a Dobszay által diktált, szelíden hajladozó, de érzékenyen modulált tempó a triórész jól megformált, kitárulkozó tetőpontjával és a hegedűszólamok legjobb pillanataival találkozott. A zárótétel pedig szintén tartogatott néhány sikerült részletet. Ilyen volt a bevezető szakasz himnikus kürtszólója, a visszatérést elöntő melegség, vagy a diadalittas befejezés fortissimója, amelyben az egységes zenekari hangzás lehetősége is megcsillant. Egyben pedig a fejlődés reménye is.

Megosztás