Pannon Filharmonikusok – 2022. május 20. – Kodály Központ, Pécs

0
13

Kovács Ilona

Párban az igazi – ez volt a mottója a Pannon Filharmonikusok estjének, és a hangversenyen felcsendülő minden kompozícióra érvényes volt valamilyen formában a kinyilatkoztatás. Antonio Vivaldi két csellóra írt g-moll concertójánál (RV 531, 1720 körül) már a színpadi látvány is igazolta az állítást. A velencei mester közel 500 versenyművet komponált, azonban ez az egyetlen, melyet két gordonka szólójával képzelt el. Stravinsky e hatalmas concerto-mennyiségre reagálva egy alkalommal kissé epésen, kissé talán irigykedve jegyezte meg, hogy Vivaldi voltaképpen nem ötszáz versenyművet írt, hanem egyet – ötszázszor. Nos, a g-moll versenymű alá is támasztja, illetve meg is cáfolja Stravinsky véleményét. A kompozíció mindenképpen egyedi a tekintetben, hogy a kezdésnél Vivaldi szakít az általánosan használt korabeli sémával, és nem egy szokásos zenekari tuttival indít, hanem a két szólista párbeszédével. Ilyen nyitásra nemcsak az 1720-as években, de még a 19. század elején, Beethoven G-dúr zongoraversenyénél is felkapta a fejét a hallgatóság. Kétségtelenül az is igaz, hogy a 3. tételben néhány ütem kísértetiesen hasonlít A négy évszak Nyár című hegedűversenyének zivatart ábrázoló, szintén utolsó tételére, ráadásul mindkettőnek g-moll a hangneme…

Várdai István és az est karmestere, a csellóművészként is aktív Bogányi Tibor között a legmagasabb rangú kamarazenélés valósult meg. A művészek abszolút egyenrangú partnerei voltak egymásnak, szólamaik között nem volt alá-fölérendeltség, pontosan tudták, mikor kell előtérbe lépni, és mikor tapintatosan a háttérbe húzódni. A 2. tétel szó szerint kamarazenévé vált: a zenekart csupán a csembaló-continuo képviselte, ezzel a bensőséges hangzással pedig a három muzsikus csöndes, szemlélődő hangulatot teremtett. Ezt a – Vivaldinál ritka – melankóliát a két szólista a 3. tételben oldotta fel, egymással vetélkedve emelték ki a tétel táncos karakterét, igazi színesen pergő, szilaj barokk muzsikát hallottunk tőlük.

A szünet előtt, Robert Schumann a-moll gordonkaversenyében (op. 129, 1850) nemcsak a szólóhangszer és a zenekar alkotott párost, de a lassú tétel indításánál egy mikro-párbeszédre is felfigyelhettünk. A szólócselló egy – a zeneszerző eszköztárában Clara Schumann-t szimbolizáló – motívummal, egy lefelé hajló kvintettel indított, erre válaszolt a zenekari csellószólam vezetője. Ennek tolmácsolása az előadás egyik legszebb lírai szakaszaként hatott. (A motívum egyébként már jóval a csellóverseny előtt a Schumann-által kitalált titkos jelképek egyike volt. Clara-nak üzent így többek között már az 1834-es fisz-moll szonátában, és a 1836-ban írt C-dúr fantáziában is, amire nagy szüksége is volt, hiszen a lány apja, Friedrich Wieck a legszigorúbban tiltotta Clara-t Schumanntól.) Maga a mű – bár tele van technikai kihívásokkal – egyáltalán nem látványosan csillogó, és való igaz, hogy a tónusa is meglehetősen sötét. Nyilván nem tett jót az alkotás recepciójának az sem, hogy többen a zeneszerző szellemi hanyatlásának jeleit is felfedezni vélték benne és sokan osztották azt a véleményt, miszerint a mű „a zseni lobogásából már csak egy-egy felvillanó szikrát mutat”. Ha kell egyáltalán védőbeszéd, akkor Várdai István megtette azt ezzel az előadással, és megmutatta Schumann zenéjének igazi valóját, érzelmi izzását és a hangjegyek mögöttes üzenetét. Páratlanul gazdag tárházát mutatta meg például a különféle zenei karaktereknek és a dinamikai árnyalatoknak, amiben nyilván segítette 1673-as Stradivarija is, de kellett hozzá az ő kivételes tehetsége, ami méltán tette világszínvonalúvá interpretációját. Az egyébként pécsi születésű művészt joggal ünnepelte a közönség nagy ovációval. Első ráadásként Giovanni Sollima Luigi Boccherini tiszteletére írott kompozícióját játszotta Bogányi Tiborral, a teljes csellókarral és egy nagybőgővel, majd Popper Dávid egyik virtuóz etűdjével viszonozta a tapsokat.

A hangverseny 2. felében Franz Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája (D. 944, 1828) hangzott el, aminek nemcsak a hossza, de a megszólaltatása is „mennyei” volt. A zenekar és a karmester párosa kiválóan működött, félszavakból is megértették egymást, csupán a 2. tételt találtam kissé gyorsnak. Hibátlan volt viszont az 1. tételt nyitó kürtszóló, mindvégig pompásak a fafúvók, a 2. tétel csúcspontja után drámaian élt a generál pauza – és a végtelenségig lehetne még sorolni a magával ragadó pillanatokat. Bogányi Tibor és a Pannon Filharmonikusok előadásának legnagyobb értéke azonban abban rejlett, hogy a sok apró részletből tökéletesen összeállt Schubert szimfóniájának fenséges szerkezete. A pécsi koncert után rövid turnéra indult a zenekar, és ezúttal irigykedhet a pesti közönség: e pompás előadást a bécsi Musikverein és a győri Richter-terem hallgatósága élvezhette még.

Végül hadd említsem meg, hogy a közönség soraiban feltűnően sok általános iskolás korú gyermek ült, akiknek Bogányi Tibor minden mű előtt rövid ismertetőt tartott, mire figyeljenek, milyen érdekességek szólnak az adott kompozícióban. (Persze nemcsak nekik, hanem az egész közönséghez szólt a dirigens.) Bizonyosan már más koncerteken is megtette a jövő közönségének nevelését a karmester, mert az előttem ülő sorban pisszenés nélkül hallgatták végig a gyermekek a közel egyórás Schubert-szimfóniát.

Megosztás