MÁV Szimfonikus Zenekar – 2022 május 5. – Zeneakadémia

0
17

Malina János

 

Színes – ha tetszik, szeszélyes –, de tartalmas és izgalmas műsort vezényelt a MÁV Szimfonikus Zenekar élén Charles Dutoit május 5-én a Zeneakadémián. Az első félidőt a „régi”, 1800 körül írt zenéknek, a másodikat pedig a 20. század első felének – név szerint Mozartnak, Mendelssohnnak, Stravinskynak és Ravelnek – szentelték.

Dutoit interpretációjában Mendelssohn Hebridák nyitányát nem az áttetszőség és elegancia, az akvarellszerű könnyedség jellemzi, amelyet szerzőjéhez általában asszociálunk, s amely a rövid viharjelenetek ellenére is a mű lehetséges felfogása. Nem: az ő vezénylése nyomán inkább valamelyik Walter Scott-regény illusztrációjaként hat a nyitány, sötét és erőteljes színekkel, tömör hangzásokkal, drámai kontrasztokkal. S ez a felfogás legalább ugyanannyira meggyőző, mint az áttetsző, pasztellszínű Mendelssohn – annál is inkább, mivel a nyolcvanon túl járó maestro az előadást kifejezetten fiatalos energiával és robbanékonysággal tette hitelessé; a dramaturgiai és dinamikai tetőpontokat itt és az est folyamán játszott többi darabban is elementáris erővel formálta meg.

Dutoit egyénisége azután Mozart K 543-as Esz-dúr szimfóniáját is egészen sajátos oldaláról világította meg. A nyitótétel főrésze megejtő kecsességgel bontakozott ki pálcája alatt; a vártnál hajszálnyival szélesebb tempó a bevezetés sötét és valamelyest baljósan ható kopogásával és a zene súlyos elemeinek kidomborításával együtt azonban óhatatlanul Beethovenre utalt – és könnyen lehet, hogy Dutoit ezzel az interpretációval azt mutatta meg nekünk, hogy Beethoven hogyan hallhatta Mozartot; ahogyan Beethoven c-moll zongoraversenye arról is szól, hogy hogyan hallhatta Mozart azonos hangnemű koncertjét.
A versenymű első két tétele jól érzékeltette továbbá Dutoit egy másik jellemző vonását, a zenei vonal szinte megszakítatlan, rugalmas folyamatosságát, a „kantiléna-központúságot”, egyben a nagyforma összefogását, a nagy léptékű folyamatok világos érzékeltetését. A lassú tételben helyenként úgy hallhattuk, hogy a vonósok, jelesül a hegedűk ezúttal nem mindig forrtak össze kifogástalanul homogén szólammá. Ettől a kisebb kifogástól eltekintve azonban imponáló fegyelemmel és odaadással követték a karmester irányítását és elképzeléseit az egész est folyamán. A nagy vivőerejű és drámai pillanatokat sem nélkülöző zárótételben azután megint csak Beethovennek csillant fel egy további arca: a 8. szimfónia lázas pezsgése, amelyben van valami a földtől elemelkedő irrealitás.

A koncert második fele azután valami egészen másról szólt. A hangszerelésnek a 20. században – Debussy mellett – legkiemelkedőbb mestereitől hallottunk két kompozíciót, amelyek értéke persze jóval meghaladja a zenekari hangzás brilianciáját, mindazonáltal ragyogó lehetőséget jelentenek mind a karmester, mind a zenekar számára ahhoz, hogy megmutassák színérzéküket.

Nevezettek először Ravel Nemes és érzelmes keringők (Valses nobles et sentimentales) című sorozatát adták elő, rendkívül plasztikusan és differenciáltan megformált karakterekkel és hangzásokkal. A II. keringő fűtött erotikája (remek angolkürt-dallamokkal) tökéletesen megfelelt a szerző előírásának („átélt kifejezéssel”), s az V. tétel álomszerű-lebegő atmoszférája is pontosan a raveli „bensőséges érzéssel” előírást követte. Dutoit egészében érzéki alkata pedig talán az utolsó, VIII. tétel keleties, varázslatos légkörében érvényesült leginkább – miközben a zenekar továbbra is mindenben érzékenyen követte irányítóját.

A legnagyobb erőpróbát – mármint a meggyőző, csiszolt nagyzenekari megszólalásét – persze Stravinsky 1919-es Tűzmadár szvitje jelentette. Igen szuggesztív volt már a darab kezdete, amely szó szerint a semmiből öltött fokozatosan testet, s vált elbűvölő tánccá. Kascsej tételében a teljes erővel előtörő dutoit-i energia – amihez mellesleg semmiféle koreografikus karmestreri hókuszpókuszra nem volt szükség – a szó legköznapibb értelmében félelmetesnek bizonyult. Kivételesen erőteljes kontrasztként, hallatlanul édességű oboa-dallammal bűvölte el a hallgatót a „Bölcsődal”; a „Finálé” pedig az egész zenekar, de mindenekfelett a rézfúvós kórus jutalomjátékát jelentette, hasítóan tiszta, érces trombitákkal, átszellemült és mégis arányos, precízen felépített fortissimókkal, Dutoit minden korábbit felülmúló, himnikus kiteljesedés-pillanatával. Köszönet illeti a MÁV Szimfonikusokat a teljesítményükért, és azért, hogy ismét Budapesten hallhattuk ezt a nagy mestert.

Megosztás