Budafoki Dohnányi Zenekar – 2022. április 22. MÜPA – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
11

Malina János

 

A Budafoki Dohnányi Zenekar április 22-én igen szép hangversennyel örvendeztette meg a Müpa sajnálatosan gyér számú közönségét. A programban a Haydn második londoni szimfóniaciklusát indító 99., Esz-dúr szimfónia és Mahler – szerzője által ugyancsak szimfóniának nevezett – zenekari dalciklusa, a Dal a Földről szerepelt az elsősorban operakarmesterként, illetve Wagner- és Mahler-specialistaként elismert Roberto Paternostro vezényletével.

A Haydn-szimfónia karakterét egyáltalán nem zavarta meg a szokatlanul nagy, 60 körüli zenekari létszám, mert egyrészt az együttes precíz és hajlékony játéka, másrészt Paternostro részletekre odafigyelő, gondos és választékos vezénylése biztosította a Haydn egyéniségének megfelelő áttetsző és sokszínű előadást. Már a szimfónia lassú bevezetőjének atmoszférája is figyelmet keltett, s a főtéma karcsú megformálása, majd sorra a többi zenei gondolat plasztikus megjelenítése is mindig új, izgalmas impulzusokkal szolgált. Paternostro különösen jóleső, nyugodt gesztusokkal tagolta a zenét, „tett le” egy új kezdetet, s telítette élettel, kontrasztokkal az egész zenei folyamatot. Az egészében igen meggyőző zenekari hangzáson belül pedig feltűnt a fafúvósok tisztasága.
A lassú tételnek, a talán túlságosan is méltóságteljes tempó ellenére, megvolt a sajátos levegője; a menüettet derűs világossága és a trió filigrán finomsága tette élvezetessé, bár egy hajszálnyival itt is kényelmesebb volt a tempó az ideálisnál. A gesztusokban gazdag zárótétel viszont precízen, könnyedén, mégis differenciáltan szólalt meg. Végeredményben kifejezetten izgalmas és vonzó Haydn-interpretációt hallhattunk.

A Mahler-ciklus azonban ennél is teljesebb élményt jelentett, mert érezhető volt: ez az a zene, amelyben a karmester leginkább otthon van, amellyel a legbensőségesebb módon azonosul. Az anyanyelvi szintű és jelentékeny előadás azonban csakis azáltal jöhetett létre, hogy az énekszólókat két egészen kitűnő művész: Schöck Atala és Erin Caves adta elő. És persze azáltal, hogy az óriászenekarrá duzzadó Dohnányi Zenekar teljes mértékben fel tudott nőni ahhoz a rendkívüli feladathoz, amelyet Mahler „legnagyobb szimfóniájának” (Leonard Bernstein) előadása jelent. Az együttes egyértelműen egy kiválóan iskolázott, kiváló formában levő és egyszerre lelkes és fegyelmezett zenekar benyomását keltette.
Paternostro rendkívül koncentrált vezénylése, a színek és karakterek nyilvánvalóan gondos kidolgozottsága és kiegyensúlyozottsága élményszerűvé tette ezt az előadást. A zenekar más és más színekben és öltözékben, de mindannyiszor figyelemreméltóan szólalt meg, és Paternostro vezénylésében a zenei dramaturgiának, az érzelmek mélyrétegeinek érvényre juttatására is megvoltak az eszközök, a lírai fedezet, amint ezt mindjárt a nyitótétel – „Bordal a földi nyomorúságról” – szépséges zenekari utójátéka is bizonyította. Csodálatos őszi színekkel nyitott az „Őszi magány” tétel, s míg Caves rendkívül kulturált, ugyanakkor alapvetően hősies éneklése és egyénisége remekül megfelelt a neki jutó tételek tartalmának – bordal, fiatalság, részegség –, addig Schöck Atala hangjának melegsége, teltsége, a sötét színek iránti érzékenysége a zene tragikus, rezignált, gyásztól megrendült alaprétegeit tolmácsolta a tökéletesség szintjén.

A két tenor szólós, „scherzoszerű” tételben, illetve előadásukban ugyanakkor Mahler humora is megcsillant, lekerekítve ezzel a világ valódi teljességét. Üdítően hatott „A fiatalság” tétel játéka is a pentaton hangsorral (két-három évvel a Kékszakállú keletkezése előtt…). Csodálatosan költőien hangzott fel „A szépségről” tétel vízparti jelenete, élményszerűen szólalt meg a fuvolára és hárfára hangszerelt vízcsobogás, és igazi, finom poézis itatta át a szerelmi álmodozás egyik valaha írt legszebb zenei ábrázolását. A „Tavaszi részegség”-ben bontakozott ki leginkább Caves hangjának szépsége, és varázslatosan szépen szólt a fuvola madárdala. A hatalmas zárótételben – „Búcsú” – pedig telitalálat volt az első szakasz félálomszerű, borzongató alkony-hangulata, és végtelenül érzékeny-átélt a hosszú zenekari középrész. Ebben a tételben csodáltam meg leginkább a fúvósok megannyi rövid szólójának kamarazenei szintű, expresszív megformálását, az együttes belépések pontosságát.

És annyi gyász után a zárás C-dúr remény-zenéje sem hatott szervetlennek, és a maga elhaló befejezésével együtt is az új élet reménye jegyében zárta le Mahler nagyszerű művét.

Megosztás