Gödöllői Szimfonikus Zenekar – 2022. március 12. – Művészetek Háza Gödöllő

0
72

 

Malina János

A „Remekművek Gödöllőn” bérletsorozat keretében március 12-én Gyöngyösi Levente és Johannes Brahms egy-egy remekművét adta elő a Gödöllői Szimfonikus Zenekar a Művészetek Házában az együttes vezető karmestere, Horváth Gábor vezényletével, a Talamba Ütőegyüttes közreműködésével. A csaknem zsúfolásig megtöltött nézőtér előtt tartott hangverseny mindkét félideje előtt maga a karmester szolgált bensőséges hangulatú, rokonszenves és tömör műismertetéssel.

A művelődési ház színházterme bizony nem ideális helyszín zenekari koncertek számára. Ez a probléma persze sokkal nagyobb városok számára is ismerős, és úgy tetszik: rövid- vagy inkább középtávon is együtt kell élnünk vele. Mindenesetre az akusztikailag ugyancsak problematikus városi színházaknak, amilyen a székesfehérvári vagy a szegedi, legalább a színpaduk elég tágas ahhoz, hogy egy kisebb-közepes méretű zenekar még egy ütőegyüttes hangszereivel együtt is kényelmesen elférjen rajta. Itt sajnos nem ez volt a helyzet, és a nyitószámhoz, Gyöngyösi Levente Sinfonia concertante című ütőegyüttes-versenyéhez szükséges hangszerek mintegy eltorlaszolták a zenekarhoz vezető utat, no meg a zenekarból eredő hanghullámok nézőtérre vezető útját. Azért írom le a helyzetet ilyen részletesen, mert a sanyarú körülmények nem csupán a zenei élményt befolyásolták, de az előadók teljesítményének megítélését is erősen megnehezítették. S ez valamivel kisebb mértékben a hangverseny második felében előadott Brahms-szimfóniára is érvényes.

Gyöngyösi darabjának műsorra tűzése örvendetes jele annak, hogy kortárs magyar szerzőket még egy bizonyára konzervatívabb közöség előtt is érdemes bemutatni. Gyöngyösi műve műsorválasztási telitalálat volt: a Sinfonia concertante a keletkezése óta eltelt jó nyolc évben újra meg újra sikert arat, éspedig nem csupán a populárisabb stílusok és ritmusok beszüremkedésének, hanem hangzásbeli eredetiségének, igényességének és ihletett pillanatainak köszönhetően is. A gödöllői székhelyű Talamba ütőegyüttes pedig nem csupán a helyi érintettség révén volt kézenfekvő választás, hanem azért is, mert a művet (a pécsi zenekarral karöltve) megrendelő Amadinda Ütőegyüttes fellépéseinek megritkulásával ez a formáció vált a darab standard előadójává.

Ami a mostani előadást illeti, az ütőegyüttest egyértelmű dicséret illeti precíz és fegyelmezett játékáért és a hangok eljátszásában és a hangszerváltásokban tanúsított virtuozitásáért. Ha zenélésükben nincs is meg talán az Amadinda vagy a Strasbourg-i Ütősök játékának magasfeszültsége, abszolút megbízható partnernek bizonyultak a zenekar számára, és megkönnyítették Horváth Gábor karmester dolgát, aki így sikeresen és biztosan tudta segíteni az amúgy korlátozottan hallható zenekart rendkívül nehéz feladatának sikeres ellátásában.

A hangverseny második felében, Brahms 3. szimfóniájának előadásához a zenekari zenészek végre a pódium előterét foglalhatták el. Így azért reálisabb képet alkothattunk az együttes hangzásáról. Alapvető – ismétlem: egy rossz akusztikán átszűrt – benyomásom szerint a vonóskar egészében véve némileg diffúz, intonáció szempontjából kissé dekoncentrált módon szólalt meg (ezen belül a csellószólam színben és intonációban határozottan jobb volt az átlagnál), míg a fúvósok kifejezetten tisztán, de jellemzően egy kicsit félénken, kevés extroverzióval játszottak. Itt is volt kivétel: az első kürtös több ízben is felhívta magára a figyelmet, különösképpen ott, ahol a III. tétel elején a kürt veszi át a széles ívű dallamot.

Horváth Gábor derekasan irányította a zenekart tételről-tételre, meggyőző tempókat diktálva, és – talán a zárótétel egyes részeitől eltekintve – precízen fenntartva a rendet. Művészi hatás, szuggesztivitás szempontjából azonban inkább ingerszegény volt ez az előadás: a karmester inkább vitette magát a zene hullámaival, mintsem hogy ő gerjesztette volna őket. Volt valami halványság az egészben, pedig talán nem feltétlenül kellett volna ennek így lennie. Horváth Gábor ugyanis érezhetően felszabadultabbá vált a szimfónia végének közeledtével, és a Poco Allegretto tétel második felétől kezdve fel-felcsillantak érzelmileg telítettebb, átszellemültebb pillanatok. Éreztük, hogy a zenészek nagyobb élvezettel, koncentráltabban játsszák ki a hangokat, hogy a karmester beavatkozik a dolgok folyásába, s hogy kiemel bizonyos izgalmasabb részleteket. Azt remélem, hogy Horváth Gábor más esetben bátrabban utat enged majd felfedezőkedvének és ezúttal háttérbe szoruló expresszivitásának.

Megosztás