Richard Strauss-maraton 2022. január 22. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
148

Fittler Katalin

 

A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar maratonja 2008 óta évente kisebbfajta „népvándorlást” idézett elő: a koncertfélidők sorozata vonzónak bizonyult olyanok számára is, akik szolidan élnek a komolyzenei kínálattal. A nagyétvágyú zenefalók számára pedig szinte kihívást jelentett a teljes műsor végighallgatása. Ilyenkor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem és a Fesztiválszínház felváltva ad színhelyet a zenekari és a kamara, illetve szólóprodukcióknak, miközben ingyenes programok várják az érdeklődőket az Üvegteremben és az Előadóteremben. Az elmúlt két évben a pandémia miatt nélkülöznünk kellett az élőzenében való ilyesfajta tobzódást; az online-maratonok után boldogságforrást jelentett a visszatérés a megkedvelt sokszínű lehetőséghez. (Mindez a Müpa-közönségre vonatkozik – mások odahaza élvezhették – részben vagy egészben – a műsorfolyamot, az élő rádióközvetítés jóvoltából.)

 

Az idei maraton Richard Strauss hangkép-albumot kínált, amely korántsem vállalkozhatott az életműnek „arányos” feltérképezésére. Szerencsénkre, Kocsis Zoltán grandiózus tervének (R. Strauss operáinak színrevitele) jelentős része megvalósult, így a Müpa-közönségnek volt módja alapos betekintést kapni az életműnek ebbe az egyik legjelentősebb műfajába. A másik, a szimfonikus költemény, előkelő helyet kapott a maraton-programban, amely emellett „az ismeretlen R. Strauss” bemutatására is vállalkozott.

 

Mondhatnánk, portrésorozat 11 ülésben. A zenekari hangversenyek előadói visszatérő vendégei a sorozatnak, a kamara- illetve szólókoncertek résztvevői évről-évre változnak, csak a társrendező BFZ muzsikusai azok, akiknek rendszeresen jut egy szereplési lehetőség.

Ahány szerző, ahány maraton – annyi kísérlet; és tegyük hozzá: sikerült kísérlet. Akkor is, ha több vagy kevesebb tanulságot eredményez a következő sorozatok összeállításához.

Szinte biztosra vehető volt, hogy a nézőtér látogatottsága „crescendo-formájú” lesz: fokozatosan növekedett a hallgatók száma, hogy a zárókoncertre, amely hagyományosan a BFZ-t illeti, teltházassá váljék a látogatottság.

 

A kezdet okozott némi meglepetést, ugyanis „családi koncertként” hirdették a MÁV Szimfonikusok szereplését. Márpedig régi tapasztalat, hogy az ilyen beharangozás félreértésekre ad alkalmat. Mondjuk, Richard Strauss szerzősége meggondolandó lehetett volna a felnőttek számára: vajon mennyi idős kortól érdemes gyereket elhozni. Tudom, a zenehallgatást nem lehet elég korán megszerettetni a kicsikkel, de annyi rendezvény kínálkozik egyébként is, hogy az apróságok érdekeltsége még akkor is kérdéses, ha moderátorként Lakatos Györgyöt hirdették, akinek gyerekműsorai méltán tarthatnak számot népszerűségre. Nos, sem a zongorára és zenekarra komponált Burleszk, sem a Till Eulenspiegel vidám csínyjei nem valók óvodáskorúaknak. És a rendelkezésre álló pár percben esély sincs a „beavatásra”! S mivel a hang – mint tudjuk – minden irányba terjed, így félő, hogy a pódiumra is jutott a gőgicsélésből és egyéb kontrollálatlan gyerekhangból. Ha a művészek el is tudnak vonatkoztatni az ilyesfajta zavaró tényezőtől, a sivalkodó gyerekek közelében ülőknek ez kevésbé sikerül.

A Burleszk – minden zavaró tényező ellenére – remek hangütésnek bizonyult a sorozathoz. A hallgató egyszerre élvezhette a fiatalkori mű szerzőjének komplexitásra törekvő, nagyformátumú zenéjét és a szólista Várjon Dénes fölényesen biztos perfekcióját. Ilyen produkció részesének lenni: kihívás és remek lehetőség! Remek partnernek bizonyult a MÁV Szimfonikus Zenekar jelenlegi vezető karmesterének, Farkas Róbertnek az irányításával.

A zenekari program a Budapesti Vonósok fellépésével folytatódott, akik két késői művet játszottak. A Duett-concertinónak az apparátusát némiképp pontatlanul tüntette fel a műsorfüzet (a szólisták kíséretét zenekarként jelölve meg, a korrekt vonószenekar és hárfa helyett – s ily módon méltatlanul került elhallgatásra a hárfás neve). A két szólista, Ács Ákos (klarinét) és Andrea Bressan (fagott) a BFZ szólamvezetője élménytadóan muzsikált az együttessel, s a fölényesen győzött technikai nehézségeken túl személyességgel töltötték meg az előadást, amely így lebilincselő élményt jelentett. Az ismertebb Metamorfózisok (23 vonóshangszerre) szépen indult, ám egy idő után nyilvánvalóvá vált: karmester nélküli megszólaltatása rendkívül rizikós. Nemcsak azért, mert külön koreográfia kellett volna ahhoz, hogy ki-ki tudja, mikor melyik muzsikustársától várhat „intést”, hanem azért is, mert az összhangzást mindenki a maga helyéről némiképp másképp hallja.

 

A délutáni sorozat nyitányát a Don Quixotéval a Győri Filharmonikus Zenekar adta. Ezt a szimfonikus költeményt néha sinfonia concertanteként, afféle kettősversenyként is tartják számon, mivel két hangszer kitüntetett szerepet kap, mintegy a két szereplő „megszemélyesítőjeként”. A címszereplőt gordonkájával Szabó Péter jelenítette meg, Sancho Panzát brácsájával Bársony Péter. Remekül. A vezénylő Rajna Martint több éves munkakapcsolat fűzi a zenekarhoz, összeszokottan muzsikáltak. A hallgatóknak külön élményt jelentett, hogy feliratozással könnyítették meg a tájékozódást a történetben. Az viszont külön említésre méltó, hogy ezúttal hangzó valósággá vált, amiről leginkább olvasmányélményként értesültünk („a fúvósok hihetőbben bégetnek hangszereiken, mint a valódi birkák” – Batta András).

 

A nap egyik fénypontját a Concerto Budapestnek köszönhetjük, egy lenyűgöző Hősi élet interpretációjáért. Takács-Nagy Gábor vezényletével olyan előadást produkáltak (koncertmester: Miranda Liu), amelynek minden apró mozzanata élményt jelentett, ugyanakkor hasonlóképp gondoskodtak a zenei folyamat egészéről, a grandiózus mű ívéről. Ez után az előadás után jó lett volna kicsit megállítani az időt, engedni, hogy „lecsengjen” az élmény – de erre sajnos (másik élményről való lemondás nélkül) nem volt lehetőség… És voltaképp jó lett volna hallani aznap még a Sinfonia Domesticát is, amelyet annakidején egy kortárs-kritikus találóan úgy jellemzett, hogy „a Hősi élet egy napja”.

 

A Pannon Filharmonikusok (az első és mindezidáig egyetlen vidéki zenekar, amely bérleti sorozatot hirdetett a Müpában) műsorán két mű szerepelt: az I. (Esz-dúr) kürtverseny szólistaként a BFZ muzsikusával, Bereczky Dáviddal, valamint a Don Juan. Az est dirigense Vass András volt. Úgy tűnt, a közönség számára megunhatatlan a kürt-hangzás, legyen versenymű szólistája vagy „csak” az ezerszínű zenekari hangzáson belül exponált témák-motívumok megszólaltatója. És a reggel óta „edzésben lévő” hallgató örömmel nyugtázta, hogy olyan szimfonikus költemény következik, amelyet „újrahallgat”, tehát elengedettebben gyönyörködhet, mint a kevésbé ismert kompozíciók esetében.

Igazi finálét kínált a Négy utolsó énekkel és az Imígyen szóla Zarathustrával a Budapesti Fesztiválzenekar, alapító karmestere (s a maraton művészeti vezetője), Fischer Iván vezényletével. Noha ez az est jelentős késéssel kezdődött, mégis maradt hiányolnivalónk: a zenekari dalok szövegének a kivetítése. A hangversenytermi közönség „megszokta” az ilyesfajta kényeztetést; és voltaképp nem is lehet elvárni, hogy mindenki értse az énekelt német szöveget – még akkor sem, ha az ausztrál Eleanor Lyons szövegmondására nem lehetett panasz. És Hesse három versének és Eichendorff megzenésített versének előzetes ismerete sem tételezhető fel a mindenkori közönségről. A Zarathustrának némiképp megfáradt előadók jutottak, ami nem csoda – de Fischer Iván irányítása mindig maximális teljesítményre sarkallja az előadókat, ráadásul ez a mű sohasem téveszti el hatását a hallgatóságra!

Megannyi rácsodálkozás-élményt köszönhetünk a Fesztiválszínházban felcsendülő műsoroknak. Az Esz-dúr hegedű-zongora szonáta után (Zalai Antal és Farkas Gábor előadásában) a Hét dal négyszólamú kórusra kápráztatta el a hallgatóságot. Ezek valóban „dalok” voltak – legalábbis a Nemzeti Énekkar 35 tagú együttese: dalolt! Önfeledten, és olyan magától értetődő természetességgel, mint ahogyan madár énekel… Somos Csaba mozdulatai is ezt a közvetlenséget sugallták. Bepillantás a 16 éves komponista műhelyébe.

Ritka, hogy remekül zongorázó szerző ne komponáljon (több-kevesebb rendszerességgel) hangszerére. Richard Strauss két korai opuszát Palojtay Jánosnak köszönhetően ismerhettük meg, a Hangulatképeket (Op. 9) és a Zongoradarabok (Op. 3) öttételes ciklusát – ez utóbbit 17 évesen vetette papírra. Mondhatjuk, „az ismeretlen R. Strauss”…

 

A BFZ muzsikusainak kamarakoncertjén Mali Emese Szőke Zoltánnal szólaltatta meg a kürtre és zongorára írott Andantét, majd a c-moll zongoranégyest Gál-Tamási Mária (hegedű), Juhász Barna (brácsa) és Liptai Gabriella (cselló) partnereként játszotta. Emlékezetesen.

A következő koncerten folytatódott a fiatalkori kamaraművek sora: Szabó Ildikó és Lajkó István játszotta az F-dúr cselló-zongora szonátát. Hallgatása során ki-ki megállapíthatta: nem véletlenül szerepel gyakran a hangversenyek műsorán. A 19 éves szerző magasra tette a mércét mindkét muzsikusnak… Utána elementáris szórakozásra nyílt lehetőség: a Till Eulenspiegel vidám csínyjei – másodszor a nap folyamán. Ezúttal David M. Carp átiratában fúvósötösre és zongorára. Az áttetsző hangszerelésben jól érvényesült az eredeti gazdag zenei anyag valamennyi szegmense, a remek muzsikusok – az eredetinek a gyakorlati ismeretében – értőn és kedvvel játszották. Játék volt ez, a szó legnemesebb értelmében, élvezetes az előadóknak és a hallgatóknak egyaránt. Az előadók: Pivon Gabriella – fuvola, Johannes Grosso – oboa, Csalló Roland – klarinét, Tallián Dávid – fagott, Szőke Zoltán – kürt, Báll Dávid – zongora.

 

A nap folyamán másodszor kapott lehetőséget az énekhang a Fesztiválszínházban Pasztircsák Polina dalestjén. Miként egy interjúban elmondta, műsorát az általa leginkább kedvelt dalokból állította össze. A 11 dal között volt néhány általánosan ismert, de még több ismeretlen. Operaénekesi vénáját nem megtagadva énekelt, gesztusokkal-mimikával tovább artikulálva a hangulatnak megfelelően deklamált-énekelt-dalolt-előadott pillanatképeket, jeleneteket, életérzéseket. Partnere, a Hannoveri Zeneművészeti Főiskola professzora, Jan Philip Schulze személyében káprázatos zongorakísérőt ismerhettünk meg. Ezúttal kivetítve olvashattuk a magyar szöveget – sajnos, a költők neve és a dalok címe csupán a műsorfüzetben szerepelt.

 

Az idei műsorfüzet újdonságot jelentett a korábbi évekéhez képest. Hagyományosan egy-egy koncert műsorát követte a rövid műsorismertetés (Laki Péter rövid írásai kvintesszenciáját adták a tudnivalóknak).  Ezúttal változott a koncepció: frappáns fejezetekre tagolt tanulmánnyal kezdődött (Csengery Kristóftól), s az egyes koncerteknél csupán az előadókról olvashattunk. Ami azzal járt, hogy minimális volt az esély, hogy valaki ebből a füzetből „felkészülhessen” a következő hallgatnivalóra. Tehát, leginkább utólagos elolvasás során jut belőle – igaz, átfogó – ismeretekhez az érdeklődő. Amennyiben a sok zenei élmény arra inspirálja, hogy zenetörténeti kontextusba helyezze azokat, az olvasmány segítségével. Legfontosabb – megszívlelendő – mondata: R. Strauss „élete (mint Wagneré) arra tanít: ne a művészt – a műveket szeressük”.

 

 

Megosztás