Rádiózenekar – 2022. január 25. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
72

Malina János

Érdekes és változatos programmal állt elő a Rádiózenekar a Lehel-bérlet 3. hangversenyén január 25-én a Müpában. Három romantikus (illetve posztromantikus) szláv zeneszerző műveit hallhattuk a Káli Gábor által vezényelt hangversenyen, s ezek a darabok egy évszázadnál is hosszabb időszakot öleltek fel. A koncert második száma, Chopin úgynevezett 2., f-moll zongoraversenye (op. 21, 1830) a romantika serdülőkorában íródott, számítsuk a zenei romantika kezdetét akár Schubert első nagy dalaitól (1814–15), akár Weber Bűvös vadászától (1821) vagy Mendelssohn Szentivánéji álom-nyitányától (1826). A hangverseny második részeként előadott Rachmaninov-kompozíció, a kései Szimfonikus táncok (op. 45) 1940-ben keletkezett, és alapvetően posztromantikus zenei nyelve ellenére erősen érezhető rajta a 20. századi – elsősorban orosz – zeneszerzők hatása. A nyitószámot, Smetana Moldva című szimfonikus költeményét (1875) pedig a kettő között szinte félúton, a kiforrott romantika tetőpontján komponálta szerzője.

A szimfonikus költemény előadása elsősorban festőiségével hatott a hallgatóra: a hullámok finom dinamikai játékokkal színezett, folyton módosuló, de elbódítóan folyamatos vonulása szinte látható-tapintható hátteret szolgáltatott a táj és benne az emberek derűs és változatos szcénáihoz. Káli, ha vezénylése néha egy parányival látványosabb-színpadiasabb volt is a feltétlenül szükségesnél, pontosan érzékelte és plasztikusan érzékeltette a költői, táncos vagy éppen hősies hangulatú epizódokat.

Chopin zongoraversenyének szólistájaként Várjon Dénes lépett a pódiumra, talán még inkább főszereplőként, mint a műfaj legtöbb remekműve esetén lett volna. Játékát ezúttal is rendkívülinek éreztem: már nemes, gyöngyházfényű hangja is élményszámba ment, de zongorázásának beszédszerűsége, finomsága, hajlékonysága, párját ritkító ízlése és mindenekelőtt kifejezőereje egyenesen a kinyilatkoztatás erejével hatott. A mű talán legszebb pillanatait, a lassú tétel álmodozó, éteri hangú, vallomásos dallamait pedig olyan személyes, kitárulkozó vallomássá tette, ami a nagy előadóművészek világában sem mindennapos. Sokat nyert a darab előadása a szólista és a karmester közötti feltűnően harmonikus zenei kapcsolatnak köszönhetően is. Káli emellett nem mulasztotta el aláhúzni a zárótétel sokszor elsikkadó groteszk és pantomimszerű mozzanatait sem.

A koncert kétségtelenül legizgalmasabb és legemlékezetesebb műsorszáma azonban a szünet után eljátszott Rachmaninov-ciklus, a Szimfonikus táncok volt. A cím arra utal, hogy a szerző balettzeneként komponálta művét – olyannyira, hogy felkérte Mihail Fokint a koreográfia elkészítésére, s a terv csupán a koreográfus halála miatt hiúsult meg. Rachmaninov egyetlen balettzenéje a műfajt előszeretettel művelő nagy orosz szerzők nyilvánvaló hatása ellenére rendkívül egyéni hangú kompozíció, a fontos szerepet játszó szólószaxofon és nem utolsó sorban a nyugati és pravoszláv egyházi ének hangsúlyos jelenléte miatt. Emellett több okból is a teljes életmű összefoglalásának, visszatekintésnek is felfogható. Mégis vérbeli balettzene, amelyben nyoma sincs a bizonytalankodásnak, a műfajjal való ismerkedésnek.

Káli Gábor mindenesetre olyan lendülettel és ambícióval vezényelte el a darabot, mintha az a Tűzmadárral vagy a Három narancs szerelmesével azonos kvalitású balett volna – és láss csodát, napnál világosabban bebizonyította, hogy valóban az. A rendkívül komplex, expresszív és hallatlan kontrasztokat szembesítő művet, amelynek már az asszociációs köre – nappal, alkony, éjszaka, virradat, érzékiség, infernó, csata, természet, keringő, cirkusz, démonok, gyász, halál és feltámadás – is szédítően gazdag, Káli és a ragyogóan játszó Rádiózenekar mindvégig egységes folyamatként, rendkívül intenzív kifejezéssel, a hallgató figyelmét mindvégig maximálisan fenntartva adta elő, nem is beszélve a hatalmas zenekar precíz és virtuóz összjátékáról. Előadásuk mintegy rehabilitálta a mű címének Rachmaninov által elvetett első változatát – „Fantasztikus táncok” –, már azáltal is, hogy az orosz elődökön túl Berlioz ide rímelő szimfóniájának rendkívüli szuggesztivitásához hasonlót mutatott meg az orosz szerző művében is.

Örömünk telt a precíz, tömör és jól megírt műismertetőben is, csak az a kár, hogy lemaradt a Szimfonikus Táncok tételeinek felsorolása, ami megkönnyítette volna a zenei folyamat követését. Szerencse, hogy ebben az előadásban a mű önmagáért beszélt.

 

Megosztás