Concerto Budapest – 2021. december 11. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
159

Fittler Katalin

A műsorfüzet címlapja Eötvös Péter és Baráti Kristóf nevét figyelemfelkeltő nagybetűkkel hirdeti (részben az est eseményére, Eötvös Péter Alhambra című III. hegedűversenyének magyarországi bemutatójára irányítva a figyelmet), de a maradandó élményekért hasonló mértékben tartozunk köszönettel az est főszereplőjének, a zenekarnak. Amelyet ehhez az elismeréshez Debussy kompozíciói is hozzásegítettek.

Nem ritka gyakorlat, hogy a zeneszerző-karmestert felkérik művének vezénylésére. Amennyiben a műsor úgy alakul, hogy egy félidőt tesznek ki kompozíciói, az est második részében változik a karmester személye. Ezúttal nem így történt: két művének a vezénylését követően Eötvös Péter irányításával csendült fel Debussy méltán népszerű remeke, az Egy faun délutánja, valamint a kései Image-ciklus második része, a háromtételes Ibéria. Ez a koncepció rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult: afféle szakmai továbbképzést jelenthetett az utóbbi években a 20-21. századi repertoárját dicséretesen bővítő zenekar játékosainak.

A zeneművekhez alkotói értéssel közeledni: elsősorban zeneszerzők sajátossága. Akik számára evidenciaként tűnnek fel a partitúrák „titkai”, tárgyszerűen kezelik a kottafejek sokasága által megjelenített gondolatok lényegét. Akik egyforma értéssel tekintik át a nagyformákat és a hangzás különböző síkjainak az egészben elfoglalt helyét-jelentőségét, miközben helyiértéküknek megfelelően kezelik az apró gesztusok rebbenéseit is. A hangzásokat ténylegesen életre keltő zenekarok eredményességét rendkívüli mértékben megnöveli, ha karmester-zeneszerző jóvoltából részesei lehetnek ennek a szemléletmódnak. Afféle rendezői instrukciókkal ellátott forgatókönyv részévé válnak a szólamkották, ily módon az interpretáció többrétűen képes közvetíteni a behatóbban megismert kompozíciókat. Ez a gyakorlat azonban korántsem mondható általánosnak; leginkább olyankor hasznos, ha az irányító muzsikus maga is azok közé a – szó legnemesebb értelmében vett – tanítók közé tartozik, akik megosztják tudásukat alkalmi muzsikuspartnereikkel. Más megközelítésből: izgalmas lehet olyan karmester irányításával játszani, aki maga is alkotó, s kivételes lehetőség megtapasztalni azt a kettősségében is azonos attitűdöt, amellyel saját művét és más szerzők alkotását hívja életre.

A karmesternél perdöntő minden koncepción és elképzelésen túl a manuális munka, vagyis a tényleges kommunikálásnak a mozdulatokra való lefordítása. Ebben egészen kivételes Eötvös Péter – bár a vezényletével eseményszámba menő előadásoknál a közönséget leköti a zenei élmény, a „titkok” iránt érzékeny hallgató figyelmét nem kerülik el látvány-elemek, amelyekben – legalábbis külsődlegesen – tetten érhető valami abból a lényegi információkat közvetítő kapcsolatteremtésből, amely inspiráló hangzásokat eredményez.
A karmester Eötvös azt a biztonságot árasztja, hogy értelmezett „rend” megjelenítése következik. Kézben tartja a műegészeket, ugyanakkor megannyi inspiráló gesztussal segíti a muzsikusokat. Követi a művek dinamizmusát, nemcsak a tempóváltásokat illetően, hanem a zenei anyag sűrűségét, intenzitását illetően is, egy-egy rajzos gesztussal emlékeztetve a hangszereseket a következő zenei gondolatokra.

A Concerto Budapest tagjai számára lényeges – és további munkájukban kamatoztatható tapasztalat – lehetett az ismert Debussy-műnek és Eötvös vezénylésének (az ily módon megmutatkozó zenei építkező szándéknak) a szembesítése – és az így megfejtett kódokat könnyű volt a műsor további részében értően hasznosítani.
Az egész est valamiféle különleges „hangvarázst” jelentett. Képzelet és valóság játszott egymásba a „csábítóknál” (Eötvös Péter: Sirens’ Song és a nimfák Debussy Faunjában), és rímeltek a spanyol koloritok, azok az inspirációk, amelyeket a spanyol környezet és jellegzetesnek tartott érzés- és indulatvilág gyakorol az empatikus külföldi szerzőkre. A magyarországi bemutatóként Baráti Kristóf szólójával elhangzott Alhambra korántsem tartozik a hegedűversenyek történetileg tipologizálható kategóriáiba – a szólóhangszer iránt támasztott magas szintű elvárások indokolják talán leginkább ezt a műfaji besorolást. Itt sem voltunk szűkében „szirénhangoknak”! Lady Harmsworth (így hívják a Stradivarit, amelyen játszik) érzékenynek és hajlékonynak bizonyult ezúttal is, és fáradhatatlannak a mesteri játékos kezében. Vegyes érzésekkel regisztrálhattunk viszont egy koncerttermen kívüli jelenséget: az a ritka helyzet állt elő, hogy többen a Debussy-program előtt távoztak a szünetben – ők vélhetőleg a méltán világhírű hegedűművészt hallgatni jöttek csupán. Sajnos, sohasem fogják megtudni, miről maradtak le…

Fények és árnyékok, impresszionisztikusan sejtelmes, kontúrozott, ám annak mindenkori rebbenésre való hajlamából adódóan mégis mindig változásban lévő hangzások sokaságában gyönyörködhettünk, elismeréssel adózva a zenészeknek a Debussy-partitúráknak a színekben és tónusokban való kidolgozott megjelenítéséért – és ismételten rácsodálkozva a zeneszerző Eötvösnek a hangszínpaletta elképesztő gazdagítását eredményező gyakorlati hangszerismeretére. Az egyes hangszerek szokásos és ritkán kihasznált hangszín- (játék-) lehetőségei, szólamonként és szólistaként, a zeneszerzői fantázián túl konkrét tárgyi ismereteket feltételeznek, mind a kivitelezhetőséget illetően, mind pedig a notációra vonatkozóan. A hangvarázsba belefeledkezett hallgatóban időnként felmerült a kérdés: hogy lehet ezt a rendelkezésre álló (és alkalmilag bevezetett sajátos) jelölésekkel lekottázni?!

Az alkotói és előadói tapasztalatok kölcsönhatásának Eötvösnél rendre megcsodált jelensége avatta egyedülálló élménnyé az estet. És ráadásul az a minden póztól való mentesség, ahogyan a zeneszerző-karmester szuverén biztonsággal és eredményességgel kommunikált a muzsikusokkal – és fogadta a megérdemelt lelkes ünneplést.

Megosztás