Händel, a szász óriás

0
101

Kovács Ilona

Az 1685-ös esztendőben kivételesen szerencsés módon álltak a csillagok: a barokk kor három muzsikus géniusza ebben az esztendőben látta meg a napvilágot. 1685. február 23-án Halle-ban született Georg Friedrich Händel (1685–1759), március 21-én Eisenachban Johann Sebastian Bach (1685–1750) és Nápolyban, október 23-án pedig Domenico Scarlatti (1685–1757).

Közülük Händel élt a legtovább, aki Bach-hal és Scarlattival ellentétben soha nem nősült meg (a másik kettő kétszer házasodott) és utódja sem volt (Bachnak két feleségtől összesen húsz gyermeke született, Scarlattinak – szintén két feleségtől – kilenc). Ám mielőtt azt gondolnánk, hogy a gyermeknevelés nyűgeit „megúszó” Händelnek könnyű élete volt és ezért élhetett hármójuk közül a legtovább, érdemes elolvasnunk a közelmúltban napvilágot látott jelentős Händel-monográfiát Christopher Hogwood tollából, melyek híven rögzítik a zeneszerző küzdelmeit és csalódásait, de azt az elszántságot és eltökéltséget is, amivel minden mélyponton túl tudott jutni.

Händelt nem zenésznek szánták a szülei. Nincs semmi meglepő abban (és a jelen kor művészei ezt tökéletesen megértik), hogy akkoriban is csak a legkiválóbbaknak jelentett biztos megélhetést a muzsikusi pálya, éppen ezért Händel édesapja valami olyan foglalkozást választott fia számára, ami sok szempontból biztonságosabbnak tűnt a zenélésnél. Mint oly sok zeneszerző-kollégánál (például Marc-Antoine Charpentier, Robert Schumann vagy éppen Igor Stravinsky esetében, hogy csak néhányat említsek), a zenei tanulmányok mellett Händelnél is a jogi egyetem elkezdését olvashatjuk életrajzában. Szintén ismerős momentum a pálya folytatásában, hogy az egyre jelentősebb művészi sikereket magáénak tudható ifjú komponista – ellenszegülve az apai szigornak és akaratnak – a jogtudományok helyett teljes mellszélességgel a zene felé fordult. És milyen jól tette ezt Händel! Korának legnagyobb zeneszerzője és hangszerjátékosa lett, hazája mellett elismerést és megbecsülést vívott ki Itáliában és Angliában is, ami nem meglepő, hiszen – Bach-hal ellentétben, aki soha nem hagyta el a német nyelvterületet – Händel világpolgár volt: hosszabb időt töltött el Itáliában, élete nagyobb részét pedig Angliában élte le. A zeneszerző életét és munkásságát már rengetegen feldolgozták és valóban könyvtárnyi irodalma ismeretes műveinek, annak ellenére, hogy a nagyközönség számára csak kompozícióinak töredéke ismert. Az eddigi legalaposabb – és magyarul is hozzáférhető – szakirodalomnak a New Grove Dictionary könyvformában is megjelent Händel-szócikkét tekintjük. Ennél átfogóbbat, lényegre törőbbet, ugyanakkor tömörebbet nehezen találunk, és felmerülhet a kérdés, hogy Hogwood könyve tesz-e hozzá valamit a fentebb említett kötethez.

A 2014-ben elhunyt cambridge-i professzor elsősorban a barokk és a korai klasszikus zene jeles szakértőjeként és a korabeli hangszeres alkotások előadójaként tett szert világhírnévre. Muzsikusi tevékenysége a magyar közönség előtt is jól ismert, 2006-ban, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Kammerorchester Basellel lépett fel, 2007-ben Joseph Haydn A teremtés című oratóriumát dirigálta Budapesten és Győrben, 2012-ben pedig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát vezényelte. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert könyvét két dolog teszi egyedivé. Az egyik – hogy a könyv szerzője előadóművész és zenetudós egy személyben – tehát „belülről” ismeri Händel műveit. A másik pedig, hogy egy lexikoncikkel ellentétben (ahol eléggé limitált a felhasználható terjedelem) sokkal bőbeszédűbben írhat, sokkal több korabeli forrást idézhet meglehetősen hosszan. Ezzel élt is a szerző. Számos korabeli idézetet olvashatunk a kötetben, többek között Johann Matthesontól, Johann Joachim Quanztól vagy éppen korabeli zenekritikusoktól, de mindenekelőtt és legfőképpen John Mainwaring hihetetlen gyorsasággal, Händel halála után egy évvel, 1760-ban kiadott Memoirs of the Life of the Late Georg Frederic Handel című írásából.

A könyv szerzője Händel művészetének számos aspektusát vizsgálja. Az utókor például többször a zeneszerző szemére vetette, hogy meglehetősen sokat „kölcsönöz”, saját magától is, de lelkiismeretfurdalás nélkül vett át hosszú részleteket kollégái alkotásaiból is. Előbbire jó példa a Velencében bemutatott Agrippina című opera, mellyel óriási sikert aratott. „A közönségnek persze senki nem kötötte az orrára, hogy az opera, amelyet újszerűségéért ünnepeltek, valójában mindössze öt kifejezetten erre az alkalomra írt áriát tartalmaz. Több mint negyven szám korábbi darabokon alapul.” – jegyzi meg Hogwood (56.). Az énekesekhez hasonlóan Händel is gyakran élt az arie di bagaglio (bőröndáriák) gyakorlatával: míg az énekesek kedvenc áriáik kottáit vitték mindenhová magukkal, addig a zeneszerző a régebben komponált részletekből alkotott „új” operát (46.). Händel a gyakori önidézetek mellett mások műveiből is szívesen vett át tetszetős részleteket. Egy ilyen esetet – ami ráadásul első nyilvános, nyomtatásban megjelent említése Händel kölcsönzéseinek – Mattheson tollából ismerünk 1722-ből, aki rávilágít arra, hogy egyik operájának áriáját „Haendel valószínűleg nem találta éppenséggel visszataszítónak”, mivel nemcsak a fentebb említett Agrippinában, hanem a Mucius Scaevolában is szerepelteti, „úgyszólván hangról hangra” (57.).

Hogwood színes képet fest az angol operajátszásról és általában az opera seriáról is, mely zeneszerzőnk életében oly fontos szerepet játszott. A könyv szerzőjének látásmódja egy angol úriemberé, mivel angol szemszögből írja le az operát. Kétség nem fér hozzá, hogy a műfaj Händelnek köszönhetően lett rendkívül népszerű a szigetországban. Egy idő után azonban az opera seria gúnyolódás céltáblájává vált. A közönség számára akadályt jelentett az olasz nyelvű cselekmény követése, és az olasz sztárénekeseket is egyre inkább nagyképűnek és túlfizetettnek tartották. Hogwood sem hagyja ki az olyan jól ismert esetek megemlítését e témával kapcsolatban, mint amit Francesca Cuzzonival kapcsolatban ismerhetünk. A fáma szerint az énekesnő nem a kotta szerint énekelte az Ottone egyik áriáját, mire Händel azzal fenyegette meg, hogy kidobja az ablakon. A könyv szerzője úgy értékeli az esetet, hogy még az elkényeztetett szoprán énekesnő is megértette, hogy a zeneszerző kottahűséghez való ragaszkodása mindig a drámát szolgálta, nem pedig a torok dicsőségét (95.). Cuzzoni egyébként – aki a korabeli leírások szerint alacsony, kövér, csúnya és összeférhetetlen nő volt – joggal félt, hogy a komponista esetleg beváltja fenyegetését, mivel Händel nemcsak művészi tekintetben volt óriás, hanem a maga fizikai valójában is. Csillapíthatatlan étvágya már Itáliában magas élelmiszerszámlákat eredményezett. A könyvben olvasható Charles Burney-idézet szintén utal a zeneszerző robusztus természetére: „Ilyen hatalmas tömeg fenntartásához a természet busás adag táplálékot követelt, és annak megválogatásában Händel igencsak epikureusnak mutatkozott; de úgy tűnik, ez volt az egyetlen fajta étvágy, amelynek kielégítését megengedte magának.” (50.). Nem csoda, ha egyik legbensőségesebb barátja, Joseph Goupy (1689–1769) 1754-ben, a szerzőről alkotott karikatúrájában disznóként ábrázolta barátját (111.), aki állítólag emiatt zárta ki Goupyt az örökségéből.
A könyv sok olyan zenetörténeti érdekességet is felsorol Händellel kapcsolatban, amit nem találunk meg az említett Grove-szócikkben. Például, hogy a Radamisto című operája volt az első színpadi zenéje, melyben szerepeltette a kürtöt (96.), vagy hogy Velencében álarcban csembalózott, az éppen jelenlévő Scarlatti azonban még így is felismerte: „ez csakis a hírneves szász lehet, vagy pedig maga az ördög” (57.).

A könyv legterjedelmesebb – és számomra talán a legtanulságosabb – fejezete az oratóriumokról szóló rész (169–272.). Nemcsak a zenetörténeti korrajzok és az elemzések miatt (ezek sem lebecsülendők), de Händelről, az emberről is izgalmas portrét fest ez a szakasz. Példaértékű, ahogy erős akaratával, elhivatottságával minden nehézségen túllépett, emberi és szakmai küzdelmeiből szinte mindig győztesen került ki, mindeközben pedig óriásit alkotott az oratórium műfajában. Nem mellesleg szász származása ellenére az angolok máig egyik legnagyobb zeneszerzőjüknek tekintik Händelt.

Hogwood könyvével kapcsolatban csak egészen kevés hiányosságot említhetek. Bár a főszövegben többnyire minuciózus magyarázatokat fűz a mai kor gyermeke, vagy a nem angol nemzetiségű olvasó számára a könyv azon szereplőihez, akik mára kevéssé vagy egyáltalán nem ismertek, a Händel életében oly fontos szerepet játszó Szent Pál-székesegyházat tervező, Sir Christopher Wren esetében például ezt nem tette meg (64.). (Csak zárójelben jegyzem meg, már csak a tudományos pedantéria kedvéért is illő lett volna, ha Hogwood lábjegyzetekkel egészítette volna ki a főszöveget.) Vitatkoznék a 40. oldal egyik kevésbé szerencsésen megfogalmazott mondatával, ahol a szerző Händel és Scarlatti híres hangszeres párbajáról ír. A két muzsikust így jellemzi: „a világ két legnagyobb, egyazon évben született virtuóza”. És hol marad Johann Sebastian Bach, akit saját korában elsősorban nem is zeneszerzői tevékenysége, hanem orgonaművészi és -szakértői kvalitásai tettek híressé? A könyv szerkesztésével kapcsolatban pedig a Névmutató hiányosságaira figyelhetünk fel: hiányzik többek között Joseph Goupy (111.), John Mainwaring (több helyen is szerepel a neve) vagy éppen Karl von Neuberg (55.) innsbrucki herceg neve, és olykor elcsúszott a hivatkozás, például Giacomo Perti zeneszerző neve, ami a szövegben a 54. oldalon olvasható és nem pedig az 55. oldalon.
Summa summarum, Christopher Hogwood könyve minden tekintetben értékes hozzájárulás a Händel-irodalomhoz, a Grove-szócikkel együtt olvasva, egymást kiegészítve pedig szinte minden fontos, hasznos és érdekes információt megtudhatunk a zeneszerzőről és zenéjéről is.


[1] Winton Dean-Anthony Hicks: „Händel.” In: Stanley Sadie (szerk.): The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillen Publisher Limited, 2001. Magyarul: Grove-monográfiák. Händel. Fordította Barna István. Budapest: Zeneműkiadó, 1987.

Megosztás