Budafoki Dohnányi Zenekar – 2021. december 9. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
102

Fittler Katalin

A „Zeneplusz” sorozat estjének ritkaság-értékét a szólista jelentette, az immár három évtizede „a trombita Paganini”-jeként kikiáltott Szergej Nakarjakov. Választékos műsort kaptunk, olasz szerzők többé-kevésbé ismert alkotásait. Verdi zenéje adta a nyitányt (A szicíliai vecsernye), majd a leginkább operaszerzőként számontartott Ponchielli F-dúr trombitaversenye következett, a szünet után a ráadásszám-népszerűségű virtuóz sikerdarab, Arban variációi A velencei karnevál sláger-dallamára, majd Respighi Róma-trilógiájának középső ciklusával, a Róma fenyőivel zárult a program.

A beszámolót érdemes kicsit „távolabbról” kezdeni. Utálatos, életkedvet megsemmisítő, esős-borongós csütörtöki nap volt, olyan idő, amikor a kutyát se zavarja ki a jóérzésű gazdi. De az online-koncertközvetítések tapasztalataival gazdagodott zenebarát, megerősödve az élőzene iránti elkötelezettségében, nem egykönnyen mond le a hangversenylátogatás várható élményéről. Mindazonáltal a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem látványa korántsem emlékeztetett a korábban szinte magától értődő teltházra. Ebben az évadban szinte kivétel-számba ment az a néhány esemény, amikor zsúfolásig megtelt a nézőtér.

A közismert „félig tele – félig üres pohár” azonban mindenkiből a jót hozta ki: nem egyedi eset, hogy az est karmestere (ezúttal Hollerung Gábor) röviden köszönti a hallgatóságot, és örömét fejezi ki, amiért részesei az esti programnak. A Covid járulékos tanulsága, hogy tudatosabbá vált a zene közösségi jellege és hatása. Hogy az előadóknak nyilvánvalóan fontos a közönség – a zenekedvelőnek pedig az „itt és most” születő zene élménye. Ennek a felismerésnek a tudatossága mutatkozik meg abban, hogy az előadók úgy játszanak a tátongó széksoroknak is, mintha teltház várná produkciójukat (hozzászokhattak az online-időszakban a közönség nélküli játékhoz, ami ugyanakkor nélkülözte a stúdiófelvételek korrigálási lehetőségét). A töretlen lelkesedés „átjön” a hangzáson, és a minőség által megszólított hallgató kitüntető figyelemmel követi a műsorszámokat. Azért érdemes ennél a jelenségnél elidőzni, mert nem csupán gesztus-értékekről van szó, hanem – lévén általános jelenség – az elkötelezettség jele is.

Hollerung Gábor vezényletével atmoszférateremtően csendült fel a Verdi-nyitány. Az éneklő csellódallamokat hallva arra kellett gondolnom: itt nem lenne szükség Verdi gyakori instrukciójára, miszerint „cantare, cantare”. A nagylétszámú zenekar tolmácsolásában remekül érvényesült a hangszerelés választékossága, a jól karakterizált frázisok egymásutánja azok figyelmét is leköthette, akik az operának nemhogy a zenéjét, de még csak a cselekményét sem ismerik. Az ismert intonációs típusok, zsánerek az érzések-indulatok színgazdag palettáját vonultatták fel.

Ponchielli F-dúr concertójáról a karmester ismertetőjéből megtudtuk, hogy voltaképp átirat – eredetileg fúvósegyüttesre készült, a trombita kitüntetett szerepével. A kisebb létszámú szimfonikus zenekar kísérete tetszetős hátteret biztosított a szólistának. Nakarjakov szárnykürtön játszott (nem érte meglepetésként azokat, akik „készültek” a Hangolóból, a BDZ időszaki magazinjából, melynek címlapján a trombitaművész egyik legismertebb fotója látható). Kitette a kottát a szólista – aminek szinte csak jelzés-értéke lehetett, hogy az interpretációra koncentrálás közben ne kelljen foglalkoztatni a memóriát. Itt a zenehallgatásnak azt a módját gyakorolhattuk, amikor a szó szoros értelmében „vártuk a folytatást”, merthogy az egész mű újdonság közlésének tűnt, akkor is, ha egy idő után már otthonosan tájékozódott a hallgató, előre ráérezve, mikor következnek „vokális” cadenzák. Mindenesetre mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy miért nem tartozik a hangversenyek repertoárdarabjai közé ez a versenymű.

A ritkaság-élmény kontrasztját jelentette a szünet után a megunhatatlan Velencei karnevál – amikor már-már a legfigyelmesebb appercipiálás is „lemaradt” a szinte követhetetlenül gyors hangcsoportok mögött. A kirobbanó taps hallatán megérezhettünk valamit a virtuóz-lét sajátosságából. Van a különleges produkció iránti kifogyhatatlan érdeklődés – ami viszont szinte „szolgává” teszi a kivételes művészt. Nakarjakov számára a leglelkesebb fogadtatást három évtizede ez a sikerdarab jelenti – mert ebben a hangszeres „erőpróbái” kivételesen intenzívek, egyszersmind „követhetőek” a hallgató számára. A bravúrdarab kivitelezése már-már „önjáró” lehet, mindenesetre, kevés aktuális művészi feladatot jelent a szólistának. Tehát, neki „újrajátszás”, ami az estéről-estére változó hallgatóságnak mindenkor egyszeri-kivételes élményként hat.

A Róma fenyői a Budafoki Dohnányi Zenekar ez évi programjában különleges szerepet kapott: a közeljövőben „A megérthető zene” sorozat keretében mutatja meg figyelemreméltó részleteit mintegy nagyító alatt az értő zenehallgatásra irányuló ismeretterjesztésben is jeleskedő Hollerung Gábor. Ismét megtelt zenekari muzsikusokkal a terjedelmében megnövelt pódium – színvarázs töltötte be a termet, és a plasztikusan érvényre juttatott hangszerelői bravúroknak köszönhetően valóban láttató erejű élményben részesültünk. Csak „egyvalaki” maradt láthatatlan, a hangfelvételről bejátszott csalogány – „aki” viszont szívből jövő mosolyt csalt valamennyi hallgató arcára. A történeti („komoly”) zenét a közvetlenség élménye tette személyessé.
Szép hangok özönével feltöltekezve, még az időjárás viszontagságai is leperegtek a napfényes Itália impresszióival feltöltekezett hallgatóságról.

Megosztás