Pannon Filharmonikusok – 2021. november 20. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem

0
7

Fittler Katalin

Pécs város zenekara hagyományosan részt vesz operák előadásában: meghatározó tényezője a Pécsi Nemzeti Színház programjainak, és kezdettől nagy vállalkozókedvvel vett részt az Armel Operafesztivál (és Verseny) produkcióiban. Tehát, a zenekar időről-időre módosuló tagságában az új játékosok szinte „belenőnek” a társművészetekkel együttműködő légkörbe és gyakorlatba. Mondhatni, évente gyarapodik operaismeretük és –repertoárjuk.

Az idei évadban kétszer (november 18-án és 20-án) hozták el Donizetti Lucrezia Borgiáját a Müpába, mielőtt a Kodály Központ közönségével is megismertetnék ezt a ritkán hallható művet. Az előadást, mely a Müpa, a Pannon Filharmonikusok és a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. koprodukciójaként valósul meg, többnyire félszcenírozottként hirdették. Eltekintve attól, hogy a meghatározás önmagában kétes értékűnek hat, a valóság azoknak a forrásoknak felel meg inkább, amelyek szcenírozottként hirdették. Legalábbis a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége – mondhatni – teljesértékű színpadi élményben részesült. Anger Ferenc a rendelkezésre álló játszó tér ismeretében élményszerű látványvilágot hozott létre. A különböző típusú rendezői koncepcióhoz szokott énekesek is otthonosan érezhették magukat e környezetben, ahol semmi „nyaktörő”, akrobatikus plusz-feladat nem várt rájuk.

Az operaelőadás nézője pedig edzett, egyszerre több síkon érzékeli/értelmezi a látottakat. Meglévő alapismeretei birtokában „beazonosítja” a szereplőket, önmaga számára világossá téve „hovatartozásukat”, rokoni kapcsolataikat – s ettől kezdve működik a drámai színpad a maga sajátos időviszonyaival, ahol bevett gyakorlat a működő időérzet leállítása, amikor „kimerevül” egy-egy pillanat, és áriányi terjedelemben jut kifejezésre fontos érzelmi mozzanat (a hajnal nem hasad tovább, a „kint e vagy bent” lehetőségből egyértelműen az utóbbi kap főszerepet, a haldokló a hattyúkat megszégyenítő módon még egy utolsó csúcsteljesítményt realizál). Mondjuk, nem hátrány a nézőknek, ha – túl azon, hogy jól elkülöníthetően felismerhetőek – a szereplők viszonylatait a látvány is segíti, anya és fia korosztály-különbségének érzékeltetésével, de a média szappanoperákon nevelkedett közönsége könnyen veszi az akadályt az operák esetében is (csak az idősebbek sírják vissza a maszkmester-szakma mestereinek remekléseit).

Az előzetes felkészülés során a viszonylag ritkán játszott Donizetti-opera keletkezéséről és sorsáról könnyebben lehetett információkat szerezni, mint magáról a darabról. (Miként sokan Arany Jánostól értesülhettek – Vojtina ars poeticája című verséből -, hogy a Bánk bán történeti valóságalapja nem egyezik a művészi feldolgozásokkal, Lucrezia Borgia alakjának értelmezése is tartogathat meglepetéseket. Mindez azonban nem tartozik szervesen az operához – a mai hallgató viszonyulását a műhöz az könnyíti meg, ha arról van tudomása, annakidején milyen köztudatba került a téma…) Operaismertetők szívesen hangoztatják az olyan általánosságokat, amelyek Donizetti komponálásának gyorsaságát és a librettók igénytelenségét hangsúlyozzák. A másik véglet, amikor jelzőkkel cicomázzák, hiú reményekbe hajszolva a hallgatókat.

A Lucrezia Borgia örömteli élményt jelentett a közönségnek. A zene magával ragadó volt, a látványkörnyezettel történelmi mesevilágba csöppentünk. Történelmi már csak a szereplők okán is, mese viszont, mivel szubjektív mozzanatok (érzelmek, személyes konfliktusok) kerültek előtérbe. A 20-i előadás mindenki számára sajnálatos mozzanata, hogy a második szünet után érkezett a tájékoztatás: betegsége/megbetegedése ellenére is folytatja az előadást a címszereplő. Yolanda Auyanet elszánt igyekezete érezhető volt, a hallgatóság szeretetteli együttérzésétől követve, ám megnehezítette a helyzet a cselekmény követését, mivel a szerepformálást zenén-kívüli tényezők módosították. Alfonso d’Estét Bretz Gábor alakította – az első felvonás kiélezett drámai mozzanataiban remekelt! Gennaróként Ştefan Pop azonnal belopta magát a közönség szívébe: a román tenor „vérbeli olasz” énekét lenyűgözve hallgattuk. Külön szerencse, hogy az operának nem azt a verzióját választották, amely a címszereplőnek biztosít parádés finálét, hanem a tenornak további lehetőséget adó verziót. Megtanulhattuk a Maffio Orsinit nadrágszerepként éneklő Cecilia Molinari nevét is.

Nem lehetett nem felfigyelni arra a „biztos kezűségre”, amire nyilván épp nagyszámú (bár különböző színvonalú) színpadi mű komponálásával tett szert Donizetti: a remek arányérzéknek és a hatásos zsánerjeleneteknek haszonélvezője a mindenkori közönség. Külön érdemes szólni a kórus (férfikar) atmoszférateremtő szerepeltetéséről, miközben a velencei nemesek csoportját szólistaként foglalkoztatva, pergő jelenetekkel gondoskodik a szituációk értő követéséről.

Az operaelőadásnak a remek énekesgárda mellett – miként ez eleve várható volt – másik főszereplője a zenekar volt. A Pannon Filharmonikusok Andrij Jurkevics irányításával színpompás partitúrát keltettek hangzó életre. A hangzás életteli intenzitása ugyanakkor sohasem nyomta el a szólisták énekét, az alkalmankénti szólóállások kidolgozása pedig kifogástalannak mondható. A közreműködő Honvéd Férfikar hangilag jól győzte az énekelnivalót, a gyakran statikus szituáció is megkönnyítette ezt – azonban néha (részben vagy egészben) adós maradt azzal az intenzív energiával, amellyel nemcsak társult volna a szereplőgárdához, hanem részt vett volna a folyamatok dinamizálásában. A pillanatnyi pontatlanságok esetlegességén könnyen átsiklott a figyelem. (A kezdőhang túltartása után csakhamar felvették a tempót, és egy-egy sleppelő frázisvég is hamar elszállt…)
Mint több helyütt olvasni, Donizetti nem támasztott magas igényt a librettóval szemben (a körülmények ismeretében érthetően), és nem fordított gondot a szereplők árnyalt jellemzésére. Korának operalátogatói igényét azonban kétségkívül kielégítette, és az utókor nemcsak zenéjének gyönyörködtető szándékát értékeli, hanem az elemző felfigyelhet olyan zenei megoldásokra, mozzanatokra, amelyek elgondolkodtatják: mi lett volna, ha…
Arra viszont minden korban van mód, hogy a zenére irányuló átfogó tájékoztatással beavatottá tegyék a hallgatót – és ha erre látvány-elemek is vállalkoznak, akkor még intenzívebb az élmény. Az viszont fontos, hogy kiderüljön: meddig tart a kompozíció (előadói utasításokkal) és hol kezdődik az az interpretációs többlet, ami a közreműködők továbbgondolásának eredménye. És jó, ha nem maradnak megválaszolatlan kérdések a látványvilágot illetően sem…

Megosztás