Vissza kell adni a reményt az embereknek…

0
33

Budapesti beszélgetés Pier Giorgio Morandi karmesterrel

Pier Giorgio Morandi jelenleg az olasz operarepertoár egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező, avatott, nemzetközi hírű interpretátora. Zenei tanulmányait a milánói Giuseppe Verdi Konzervatóriumban végezte. Tíz éven át volt a milánói Scala zenekarának első oboistája, majd karmesteri tanulmányokat végzett a salzburgi Mozarteumban Ferdinand Leitnernél. A milánói Scalában Riccardo Muti és Giuseppe Patanè asszisztense volt. 1987-ben részt vett Leonard Bernstein és Seiji Ozawa mesterkurzusán. Ugyanabban az évben elnyerte a Tanglewoodi Karmesterverseny első díját. Rendszeresen vezényel a New Yorki Metropolitan Operaházban, a Seattle-i Operában, a milánói Scalában, a római és a sevillai operaházban, a Veronai Arénában, a Maceratai Fesztiválon, a nápolyi San Carlo operában, a bécsi Staatsoperben, a londoni Royal Albert Hall-ban, a szöuli Művészeti Központban, valamint Bologna, Torino, Párizs, Palermo, Trieszt, Marseille, Frankfurt, Tokio, Osaka és Buenos Aires operházaiban, továbbá a Stockholmi Királyi Operában, amelynek nyolc évig első állandó vendégkarmestere volt. Magyarországon évtizedek óta állandó vendég. Többször vendégszerepelt a Szegedi Ünnepi Játékokon, valamint a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon is. A szimfonikus zenekari repertoár avatott tolmácsolójaként fellépett többek között a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a római Santa Cecilia Akadémia zenekarával, a Londoni Filharmonikus Zenekarral, a Veronai Filharmonikus Zenekarral, a Tokiói és az Osakai Filharmonikus Zenekarral, valamint a Helsingborgi Szimfonikus Zenekarral, amelynek öt éven át volt zeneigazgatója. Számos hangfelvételt rögzített, közöttük legutóbb két CD-felvételt a Sony Classicnál az olasz tenor, Vittorio Grigolo európai turnéjával, egyet pedig Jonas Kaufmannal.

Ön 1981-ben, még a milanói Scala zenekarának tagjaként részese volt annak az emlékezetes előadásnak, amelyen Claudio Abbado dirigálta az Erkel Színházban Verdi Requiemjét a Scala zenekarának és énekkarának élén, a szólista kvartettet pedig Shirley Verrett, Jelena Obrazcova, Kelen Péter és Nyikolaj Gyaurov alkotta. Milyen érzés az Ön számára négy évtizeddel később ugyanazon a színpadon vezényelni, ahol korábban Abbado irányításával játszott?
P.G. M.: A Scala egyik repertoárdarabja lévén természetesen nagyon sokszor játszottam a Requiemet Maestro Abbado keze alatt, és később karmesterként is sokszor dirigáltam a világ több pontján. Négy éve éppen itt, a budapesti Operaházban. Az a bizonyos 1981-es előadás azonban mégis emlékezetes marad számomra, ugyanis akkor szereltem le a kötelező sorkatonai szolgálatból, és tértem vissza a Scala zenekarába. A katonaság után ez volt az első nemzetközi turné, amelyen részt vettem. Az akkori budapesti hangversenyre egy kelet-európai koncertkörút keretében került sor, de ha jól emlékszem, akkor Magyarországgal még valamilyen külön megállapodás is volt, hiszen abban az évben emlékeztünk meg Bartók Béla születésének centenáriumáról.

Melyek voltak ennek a turnénak az állomásai?
Az első állomás Drezda volt, majd a megosztott német főváros, Kelet- illetve Nyugat-Berlin következett. Itt vált el tőlünk a tenor szólista, Veriano Luchetti, aki a turné során megbetegedett és csak az utolsó koncerten, Athénban csatlakozott ismét hozzánk. Helyette ugrott be Budapesten az akkor fiatal magyar tenor, Kelen Péter. Ide Prágán keresztül érkeztünk, ahol az előzetes program szerint nekem első oboát kellett volna játszanom. Claudio Abbado ugyanis váltva játszatta velünk az első és a második oboaszólamot. A repülőgépen azonban rosszul lettem, ezért már Drezdában felborult a sorrend, és csak az utolsó koncerten állt helyre, amikor viszont a szólamtársam lett beteg. Emlékszem, Prágából autóbusszal jöttünk, ami sokat várakozott a határon, ezért csak nagyon késve és meglehetősen fáradtan érkeztünk meg Budapestre, ahonnan a koncert után Szófiába, majd Athénba utaztunk.

Megütötte a fülemet, hogy a Scala művészeként sorkatonai szolgálatot teljesített. Ez meglehetősen bizarrul hangzik…
P.G.M.: Pedig így volt. Olaszországban akkor még általánosan kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Én azonban nem pont 18 évesen, hanem valamivel később kaptam meg a behívómat, amikor már a Scala zenekarában játszottam. A színház mindent megpróbált, hogy elintézze a felmentésemet, de ez valami miatt mégsem sikerült. Így nem volt mit tenni, egyik napról a másikra be kellett vonulnom, és le kellett töltenem a teljes esztendeig tartó sorkatonai szolgálatot. Ráadásul elsőlépcsős, elit alakulathoz kerültem, az alpinókhoz, mivel magam is északi születésű vagyok. Egy darabig még visszajártam a Scalába egyenruhában a 250 km-re fekvő laktanyából, ahová taxit küldtek értem. A taxis természetesen meg volt róla győződve, hogy dezertőr vagyok. Ennek következtében az a furcsa helyzet állt elő, hogy párhuzamosan vettem részt Abbado Scala-beli produkcióiban – köztük az Oedipus Rex, az Erwartung és a Csodálatos mandarin balettelőadásain – és NATO hadgyakorlatokon. Egyszer még éles NATO-bevetésen is voltam. Egy idő után azonban fel kellett hagynom ezzel, mivel a sorozatos eltávozások miatt a katonatársaim szó szerint pokollá tették az életemet, és a parancsnokaim sem bántak velem kesztyűs kézzel.

Ön a világ számos pontján vezényel. Hogyan érintette a pandémia?
P.G.M.: Ez a világjárvány nem csak anyagilag okozott rettenetes károkat, hanem hatalmas szellemi és lelki pusztítást is végzett. Mivel a családommal Milánóban élek, ezért nagyon közelről érintett az a tragédia, ami Olaszországot főként az első hullám idején sújtotta. Egészen váratlanul, orvul csapott le ránk a járvány, és teljesen felkészületlenül ért minket, senki nem tudta, hogy mi a teendő, mi vár ránk, és hogy milyen eszközökkel tudjuk megvédeni magunkat. Ezért először bezárkóztunk. Természetesen nekem is valamennyi tervezett koncertem elmaradt. De sokkal súlyosabb károk érték azokat a kollégákat, akiknek, mint például a New York-i Metropolitan Opera muzsikusainak, egyik napról a másikra roppant meg az egzisztenciájuk. Mivel a Metropolitan Opera nem kap állami szubvenciót, ezért több mint másfél évig zárva tartott. Ráadásul a pandémia következtében a szponzorok gazdasági helyzete is megrendült, ezért egy idő után zenekari és énekkari művészektől is meg kellett válni. Beszéltem olyan kollégával, aki Kalifornia bortermő vidékén vállalt szüretelést, hogy valahogy biztosítsa a megélhetését. Mások más zenekaroknál voltak kénytelenek elhelyezkedni. Ha egyszer visszaáll a normális élet, nagyon nehéz lesz ezeket a nagyszerű művészeket pótolni, hiszen nem biztos, hogy mindegyikük visszaszerződik az operához.

Olaszországban legkésőbb a színházak és a mozik álltak vissza teljes üzemmódra. Ön mikortól tudott ismét dolgozni?
P.G.M.: Közvetlenül a pandémia előtt Párizsban vezényeltem. Tavaly nyáron Athénban dirigáltam két operagálát, és idén nyáron is szabadtéri előadásokon léptem fel. Casertában a királyi rezidencián Anna Netrebko gálaestjét vezényeltem, valamint Torinóban a Pillangókisasszonyt. Ezeken kívül volt egy lemezfelvételem is Lengyelországban. Olaszországban valóban nagyon későn nyitották meg a színházakat és a mozitermeket. Októberben a bolognai Teatro Comunaléban volt néhány Sevillai borbély előadásom, és ha minden jól megy, decemberben Salernóba is visszatérek három Traviata-előadásra. December legvégén a bécsi Staatsoperben lenne két Tosca-előadás, amit vezényelnem kell, de épp ma jelezte a menedzser iroda, hogy ha Ausztriában további járványügyi szigorításokra kerülne sor, akkor lehet, hogy ez is elmarad.

Budapestre mikor jön legközelebb?
P.G.M.: A tervek szerint jövő év áprilisában, amikor a Simon Boccanegrát fogom vezényelni.

Annak idején zeneakadémistaként ott voltam azon a felejthetetlen Abbado-koncerten, amelyen oboistaként Ön is közreműködött. Most újra megnéztem az akkori Requiem teljes előadását a Youtube-on és feltűnt, hogy az Ön felfogása sokkal expresszívebb, lágyabb. Kevésbé eltökélt, mintha a kétpólusú világrend idején biztosabb válaszaink lettek volna az élet egzisztenciális kérdéseire vonatkozóan is.
P.G.M.: Igen, ez pontosan így van. Annak ellenére, hogy Abbado Requiemjén nőttem fel, és időnként azon kapom magam, hogy anélkül, hogy tudatában lennék néhány dolgot átvettem tőle – mondjuk egy, a kottában nem szereplő crescendót – én is tisztában vagyok azzal, hogy másképp interpretálom a művet, mint ő. Közben eltelt negyven év, és ez alatt a negyven év alatt nagyon sok minden történt, nemcsak a személyes életünkben, hanem az emberiség életében is. De nem szükséges negyven évről beszélni. Elég, ha az elmúlt négy évre tekintek vissza, amikor legutóbb vezényeltem itt Budapesten Verdi Requiemjét. A négy évvel ezelőtti felfogásom sokkal spirituálisabb, sokkal misztikusabb volt. Ma már kevésbé misztikus és sokkal közelebb áll az emberekhez, mint a transzcendens szférához. El kell mondanom, hogy az Operaház együttesei és a szólisták a rendkívül kevés próba ellenére is azonnal megértették és a koncerten a legteljesebb mértékben megvalósították az elképzeléseimet. Az elmúlt években tomboló járvány mindnyájunkon nyomot hagyott, és ez tudat alatt is dolgozik az emberben. Korábban sokkal biztosabb jövőképünk volt. Elképzeltük, többé-kevésbé előre kiszámítottuk a jövőnket. Terveink voltak, vagy tervezgettünk. Most egy csapásra minden sokkal bizonytalanabbá vált. A járvány kitörése óta azzal a tudattal élünk, hogy egyik napról a másikra minden gyökeresen megváltozhat. Elveszíthetjük az állásunkat, az egzisztenciánkat, az egészségünket, a szeretteinket. Nem a halál utáni élettől, nem a túlvilágtól félünk, hanem az ittenitől. A jövőnktől. Ezt közvetíti felém Verdi Requiemje. Nem a vallást, nem a misztikát, nem a teatralitást– ahogy gyakran jellemezni szokták. Hanem azt, hogy a remény velünk marad. Hogy vissza kell adni a reményt az embereknek, hogy megszabadulhatunk a gonosztól.
Kaizinger Rita

Megosztás