Új utakon a Magyar Zenei Tanács

0
709

„A szakmai munkát senki nem fogja helyettünk elvégezni”

Minél több transzparenciát, beszélgetést, érdemi vitát szeretne visszahozni a rendszerbe, felszámolná a klasszikus és a könnyűzene közötti kölcsönös bizalmatlanságot, és a legfontosabb forrásokat az alap- és középfokú zenei oktatásba irányítaná, az ott tapasztalható helyzet ugyanis időzített bomba – a Magyar Zenei Tanács feladatairól, lehetőségeiről beszélgettünk Zsoldos Dáviddal.

A Magyar Zenei Tanács elnökeként első nyilatkozataidból az derült ki, hogy alaposan felkavarnád az állóvizet és sok mindent változtatnál.

Az állóvizet Magyarországon felkavarni egyáltalán nem egyszerű dolog, ráadásul könnyen kontraproduktív lehet – de ezzel együtt változásra igenis sok területen szükség van. A Zenei Tanács lehetőségei viszont meglehetősen korlátozottak, szakmai szervezetként döntési jogkörünk nincs, csak javaslatokat tehetünk a döntéshozóknak, akik ezeket vagy megfogadják, vagy nem. Ilyen például a fiataloknak adható kulturális kupon, amit több európai ország komoly sikerrel alkalmazott, és ami piaci alapú megerősítése lehetne annak a kulturális szektornak, amit nem lehet – és nem is érdemes – teljes mértékben célzott állami szubvenciókkal életben tartani. Egyszerűen azért, mert nem jó az a rendszer, amely a valós fogyasztói igényeket, a közönség preferenciáit szinte teljesen kihagyja a képletből, és ezzel a kulturális szereplők közötti valódi, fair vetélkedést is részben eliminálja. De vannak olyan ügyek is, amelyekért a Zenei Tanács elnökeként lehet, és kell is tenni: mindenekelőtt a szervezet megújítása. Alapítása idején, a 1990-es években, de még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is a Zenei Tanács egy viszonylag jelentős presztízsű, reprezentatív szervezet volt, amelynek a szavára nemcsak a szakmai közvélemény, de a döntéshozók is gyakran hallgattak – most ez nincs így. Tegyük hozzá: ez elsősorban nem a testületen múlt és múlik – de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk tenni érte.

Mit tervezel ennek érdekében?

Először is: minél több transzparenciát, beszélgetést, érdemi vitát kell visszahozni a rendszerbe. Lassan már tíz éve, hogy Zimányi Zsófia elnöksége rendszeresen szervezett ún. teadélutánokat, olyan nyilvános kerekasztal-beszélgetéseket, ahol mindig egy-egy fontos téma volt terítéken. Ez egyrészt láthatóságot adott, másrészt a problémák kibeszélésének, a különböző álláspontok valódi megismerésének lehetőségét hozta, ami elengedhetetlen – különösen most, amikor még a szakma is sokszor Facebook-kommentekből értesül jól-rosszul arról, hogy mi történik a zenei életben. Másodszor: ahhoz, hogy a Zenei Tanács érdemben képviselni tudja a szakma érdekeit, véleményét a döntéshozók és a nyilvánosság felé, a jelenleginél sokkal erősebb bázisra van szükségünk. Bár joggal tarthatjuk a Tanácsot a zenei szakma “csúcsfórumának”, és nyilván köztünk vannak a legjelentősebb, legtöbb muzsikust képviselő szakmai szervezetek – a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségétől a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségén át a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségéig –, de azt gondolom, nincs vita abban, hogy a reprezentativitás terén még bőven van előrelépésre lehetőség. A Tanácsnak, mint szakmai szervezetnek három fontos kapcsolódási ponton kell képviselnie a zenei szakmát: a döntéshozóknál, a közvélemény felé, és a nemzetközi szakmai szervezetekben. Hogy az utóbbival kezdjem: a nemzetközi beágyazottságunk viszonylag jó, szerencsés körülmény, hogy már a második ciklusomat töltöm az Európai Zenei Tanács elnökségében, de az uniós együttműködésekből és pályázatokból sokkal többet is profitálhatna a zenei szakma. Ezért is szenteltünk önálló részt a mostani konferenciánkon a Kreatív Európa pályázatoknak és ezt a fókusz a továbbiakban is meg fogjuk tartani. A második, a közvélemény elérése ma már viszonylag egyszerű feladat – nem a csatornák rendelkezésre állása a kérdés, sokkal inkább az, hogy mikor és milyen üzenettel érdemes előállni. Ami a döntéshozókkal való kapcsolatot illeti: bár a skála a teljes ignorálástól a kifejezetten támogató partnerségig terjed, mi nem mérlegelhetünk abban, hogy keressük-e a párbeszédet, vagy sem. A cél az, hogy a hazai zenei élet minél több szereplője érezze fontosnak a munkánkat és hogy az egyeztetésen alapuló közös érdekképviselet és a minőségi, érveken alapuló vitakultúra nélkülözhetetlen eleme legyen egy kiszámíthatóan és transzparensen működő zenei életnek.

 A legnagyobb hibák mindig abból fakadnak, amikor nemhogy a konszenzust,

de a vitát is megspóroljuk

– aztán jól meglepődünk, hogy jön egy döntés, ami ellen nincs apelláta. A szakmai munkát senki nem fogja helyettünk elvégezni.

Mi a helyzet a könnyűzenével? Néhányan onnan is jelen vannak a tanácsban.

Igen, de itt még komoly adósságaink vannak, a könnyűzene felé nyitni kell. Bár más ökoszisztémában működik és más célcsoportot céloz meg a klasszikus és a könnyűzene, az azonosságokra kell koncentrálnunk: főleg az edukációs és részben a kommunikációs és digitalizációs területen nagyon komoly egymásrautaltsága van a két ágnak.

Most inkább az látszik, hogy kölcsönös bizalmatlanság van a két terület részéről egymás irányában.

Sajnos idehaza történelmi hagyományai – mondhatni, történelmi bűnei – vannak a két terület szembeállításának, ami ugyan oldódott már, de még mindig van egyfajta kölcsönös bizalmatlanság egymás iránt. A könnyűzene szereplői néha még mindig úgy néznek a klasszikus zenére, operára hogy „na, ezek azok, akik gigantikus állami pénzből élnek, ehhez képest alig mozdítanak meg pár embert, mi viszont piaci elven dolgozunk, és minket hallgatnak az emberek.” A klasszikus zenészek pedig hajlamosak erős elitizmussal tekinteni a könnyűzenére: „mi vagyunk a zenei tudás birtokában, míg sok könnyűzenész még kottát sem tud olvasni.” Ideje lenne észrevenni, hogy ez a fajta „diskurzus” nem vezet sehová. A könnyűzenei források felett diszponálóknak látniuk kell, hogy a minőségi, piacképes könnyűzene nem létezhet magas színvonalú alapfokú zenei képzés nélkül, ennek pedig a klasszikus zene is része. A ma létező legsikeresebb oktatási modellektől, például a skandináv országoktól lenne érdemes tanulni. Emellett nagyon sok olyan terület van, ahol mindkét terület nagyon hasonló problémákkal küzd, mint például a jogdíjak felosztása, vagy a kulturális áfa. Tanulhatunk egymástól, használhatunk egymásnak. Amúgy ez egy szomorú hungarikum, a német zenei tanácsban vagy a skandinávoknál fel sem merül, hogy a két terület képviselői egymás ellenében lépnének fel.

A kortárs zenében megfigyelhető, hogy közeledik egymáshoz a két zenei világ, amelyik 100-120 év alatt sem volt annyira különálló zenei nyelv, mint mostanában.

A kortárs zenében amúgy egyértelműen ott vannak a könnyűzenei hatások – elég Gyöngyösi Leventére gondolni – és ez teljesen természetes, egyszerűen abból fakad, hogy egy ma élő szerző nem él burokban és használja a YouTube-ot. Az a normális, hogy amit egy fiatal zeneszerző hall, az beépül a zenei eszköztárába. Emlékszem, még huszonéves zeneakadémisták voltunk Gyöngyösivel, amikor az István, a királyt vagy a Jézus Krisztus Szupersztárt a legfontosabb zenei impulzusai között emlegette. És bizony nehéz azt állítani, hogy ezek abszolút mércével nem kiválóan megkomponált remekművek.

Mennyire változtatta meg a Covid a magyar zenei élet működését?

A Covid alapjaiban változtatta meg az egész ökoszisztémát és nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Legrosszabbul talán az Európán kívüli világ járt, ahol nem az állam és az önkormányzatok, hanem a jegybevétel és a szponzoráció a bevételek fő forrása. A Metropolitan Opera zenekarának a fele eltűnt nemcsak az intézményből, de a városból is: más állás után nézett, nyugdíjba ment, átjött Európába – és egy ilyen minőségű együttest nagyon nehéz újraépíteni. Az egyik legrosszabb „mellékhatás”, amiről keveset beszélünk, a humán erőforrások leépülése és itt ne csak a muzsikusokra gondoljunk – bár nagyon sok zenész bizony elhagyta a pályát és még többen kerestek-keresnek egy második szakmát. És szerencsések vagyunk, mert Európában és ezen belül Magyarországon a több-kevesebb sikerrel bevezetett kompenzációs programok miatt még viszonylag kezelhető a helyzet. A zene és a színház, egyáltalán az egész előadóművészet nagyon sajátos, specialistákra épülő ökoszisztéma. Nemcsak az előadókra van szükség, kell képzett hangosító, világosító, nem lehet akárhogy hozzányúlni egy Steinwayhez, de talán még a hozzáértő újságíró sem árt, ha van, aki már hallott sok-sok óra zenét és meg is él abból, hogy ehhez ért. És ezek az állami, önkormányzati finanszírozáson kívül eső szakmák nagyon súlyos sebeket kaptak a Covid alatt – kiváló cégek és szakemberek kerültek a csőd szélére, vagy épp azon túl. A másik nagy probléma az a szekunder csalódás, ami az elmúlt hetek szomorú tanulsága, hogy

hiába hitték sokan, hogy amint lehet koncertre menni,

az emberek megrohanják a rendezvényeket, nem ez történt.

Sok oka van ennek – az idősebb korosztály félelmeitől a turisták hiányáig –, de érdemes lenne ezt komolyan felmérni, és nagyon remélem, hogy rá tudom venni a hazai intézményeket olyan együttműködésre, hogy közösen derítsük ki: akik eltűntek a koncerttermekből, azok miért nem jöttek vissza. A bérletmegújítás csak 30-60 százalékos, ami teljesen természetes, hiszen miért költene előre bárki is olyasmire, amire egyáltalán nem biztos, hogy el tud majd menni. Ha négyszer egymás után lemondja a pizzafutár a rendelést, akkor belátom, hogy ez nem működik, és marad a mirelit. De a hazai közönség csak a képlet egyik része, a másik, hogy dermesztően hiányoznak a turisták. Az egy tévhit, hogy mindenki csak inni és bulizni jött Budapestre, az Operaházban néha alig lehetett magyar szót hallani, és a Müpa sem tud eladni a hazai nézőknek 24 óra alatt egy komplett Wagner-fesztivált. Budapestre járt rengeteg ügyvéd, orvos, üzletember konferenciákra, tárgyalásokra, cégek látogatására – nekik nem is nagyon volt más szórakozási lehetősége, mint az Operaház, a klasszikus zene, a balett. Ráadásul ők nevetve fizették ki a magyar jegyárakat: amikor harmad-negyedáron hallhatták ugyanazt a világsztárt itt, mint otthon, még jobban jártak, mint akik a bulinegyedben csak féláron söröztek a nyugati árakhoz képest. De ne legyenek illúzióink, az üzleti turizmust – átmenetileg vagy végleg –, de kivégezte a Covid. A kiutat pedig, meggyőződésem, hogy az online térben kell keresnünk és ha a képernyőben ellenséget látunk, akkor magunk alatt vágjuk a fát.

Az első hullámban még a home-videók is nézettek voltak, mostanra a minőségi online közvetítés iránti kereslet is csökkent. Vajon mi fogja meg azt, aki már ebben az online térben mindent látott?

Amikor a lezárások elején ömlöttek a home-videók és a Facebook népe megnézhetett egy balerinát, hogy a konyhájában táncol vagy egy zenészt, aki a fürdőszobában fújja a trombitát, vagy teszttel a szájában hegedül, az nyilván sokaknak érdekes – és ezért virális – tartalom volt, de nyilván nem erre fog épülni az online zenei ökoszisztéma. Egy közgazdász biztosan meglepődött volna azon, hogy szinte mindenki kiszórta ingyen a felvételeit – nagyon kevés iparág van a világon, amely megtehet ilyesmit. Ha a pékek holnaptól semmit sem árulhatnának, kizárólag kakaós csigát, kötve hiszem, hogy azt ingyen adnák. Itt hasonló történt: semmi értékesíthető nem maradt, csak a felvételek, azokat viszont egymással versengve tették közzé – ingyen. Persze megvan ennek is a logikája – ezek a felvételek melléktermékek, az államilag finanszírozott alapszolgáltatás melléktermékei, monetizálási kényszer tehát nincs, láthatósági viszont annál inkább. A másik probléma, hogy ezek a kezdetben sokszor nem túl jó minőségű, nem feltétlenül publikálásra szánt felvételek voltak, ráadásul egy olyan közegben, a social média felületein terjedtek, ami alapvetően a mobilkészülékekre van optimalizálva. Egy 5-6 colos egérmozin nézni az Istenek alkonyát még a legelszántabb Wagner-rajongónak sem élmény, de aki életében először találkozik vele, az maxium pár perc zenehallgatást követően levonja a tanulságot, hogy az opera pont olyan unalmas és elavult műfaj, mint hitte, és micsoda szerencse, hogy erről ráadásul úgy bizonyosodhatott meg, hogy még fizetnie sem kellett érte – de most már nem is fog. A Papagenón világosan láttuk, hogy az első leállás alatt volt messze a legnagyobb érdeklődés, akkor keresték a legtöbben a streamelt tartalmakat: azóta csökkent a kereslet, nőtt a kínálat – nemcsak mennyiségben, de minőségben is – és ez szerintem jó irány. A közönségnek meg kell éreznie, hogy az a tartalom születik meg, amelynek megszületésében nem csak az adóforintjain keresztül járul hozzá. Egy kiváló bázeli János-passiót úgy lehetett megnézni, hogy a felhasználó maga dönthette el, mennyit fizet: 6-8 opció volt, 5 eurótól egészen 150 euróig. Így a nézőben tudatosult: ha nem fizetek, akkor ez a produkció nincs, vagy legalábbis a következő nem lesz. Idáig kell eljutni.

Ennek azért van egy másik vetülete. Budapesten könnyebben meg tud élni a piacról is egy jó zenekar. Egy vidéki városban sokkal kevésbé.

A vidéki zenei élet és a vidéki zenekarok nagyon fontosak, talán még fontosabbak is, mint a fővárosiak.

Az, hogy Budapesten, egy kétmilliós városban tíz professzionális zenekar van, világrekord, bárhol a világban elmesélem, hüledezve – néha irigykedve – hallgatják. De, aki ebből automatikusan azt a konklúziót vonná le, hogy akkor legyen kevesebb együttes, hatalmas bakot lőne.

Ez a muzsikus bázis a törzse annak a fának, amelynek a gyökerei a zeneoktatásban jelenleg épp sorvadnak – kérdezzék csak meg a zenekarok vezetőit, milyen tapasztalataik vannak a próbajátékokról – a lombja pedig nemcsak a hazai koncertkínálat, de az is, hogy Dohnányiék óta az egyik legfontosabb és legsikeresebb magyar exportcikk a muzsikus. Nézzük meg, hogy hány európai zenekarban mennyi magyar zenészt találunk, és azt is, hogy a túlkínálat és a verseny eredménye az is, hogy annyi jó zenekarunk van, mint rajtunk kívül Kelet-Európának összesen. Tudunk mondani akár csak két-három területet, amiről ugyanez elmondható? A túlkínálat természetes következménye az export is: Brazíliában minden sarkon van egy focicsapat, de nem esnek kétségbe, ha a legjobbak nem otthon, hanem a legrangosabb európai klubokban játszanak. Azaz igen, túlkínálat van – de eszünkbe ne jusson a kínálatot visszafogni, mert értékvesztéshez fog vezetni. Visszatérve a vidéki együttesekre és produkciókra: az online tér előretörésének ők lehetnek a legnagyobb haszonélvezői. A Berlini Filharmonikus Zenekar, nemcsak a hagyományai és forrásai révén erős, hanem azért is, mert a klasszikus zene egyik fővárosában egy befolyásos és tehetős társadalmi réteg figyel rájuk és veszi az ő jegyeiket sok-sok euróért. De az online térben ugyanezt a célcsoportot Debrecen, Pécs vagy Győr is meg tudja szólítani – egy kimagasló produkció virálissá válhat, szülessen bárhol a világon. És még csak fel sem kell hozzá tenni a repülőre, buszra 120 embert. Nyilván idő kérdése is, amíg az online ökoszisztéma kiépül, hosszú lesz a termékfejlesztés rögös útja is, de meggyőződésem, hogy a következő pár év az előadóművészet egyik legjelentősebb átalakulását fogja hozni. A vírushelyzet nyomán sokan a globalizáció visszaszorulását jósolták – nyilván az áruforgalom és a termelési láncok terén ez a helyzet és ennek már csak a klímakatasztrófa fenyegetése miatt is örülni kell –, viszont a szellemi termékek, az oktatás, és minden online térben értelmezhető szolgáltatás terén a globalizáció épphogy exponenciálisan felgyorsult. A tudás, az információ bárhol hozzáférhető nemcsak a hallgató, de az előadó számára is: a Liszt-verseny idei győzteséről, a 16 éves Kevin Chenről két éve azt sem tudta senki, hogy létezik. Calgary-ból érkezett, ami mondhatni nem a klasszikus zene epicentruma, nem úgy nőtt fel, hogy minden héten operaelőadáson vagy zenekari koncerten ücsörgött. Ebben a 21. századi közegben már elképzelhetőek ilyen történetek – tíz-húsz éve ilyen még nem létezett.

Mik lennének a legsürgetőbb teendők a zenei életben?

Üzletemberként mindig arra figyelek, hogy a forrásokat oda tegyük, ahol azok a legjobban hasznosulnak – lehetőleg hosszútávon – illetve ahol a legnagyobb a baj. Az első számú prioritás az alap- és középfokú zeneoktatás kellene legyen.

Nem lehet 80-100 ezres juttatásokért elvárni, hogy magas színvonalú oktatás legyen, nem lehet szakirányú végzettség nélkül minőséget remélni, egy korábban világszínvonalú rendszerben nem lehet visszaélni a benne dolgozók elhivatottságával és odaadásával.

Ez egy időzített bomba és tulajdonképpen már fel is robbant, csak még nem hallottuk meg a hangját. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy még van néhány csúcskategóriás művészünk, mint Várdai István, Baráti Kristóf vagy Kelemen Barnabás, és mögöttük jön néhány nemzetközi versenyen is eredményes huszonéves – mindez nem logikusan és automatikusan következik a hazai zeneoktatás színvonalából, hanem egy korábban a világ élvonalába tartozó oktatási rendszer utolsó eredményei. A zeneoktatás pluszforrásokat, koordinációt, hangszereket és monitoringot igényel – méghozzá azonnal. A másik cél, amit már említettem: legyen platformja a beszélgetéseknek, egyeztetéseknek, ne külön-külön keresse mindenki a döntéshozók kegyeit, hanem lehetőleg minden lényeges kérdésben jöjjön létre szakmai konszenzus, amit közösen próbálunk meg érvényesíteni. Három: az európai uniós kapcsolódások és lehetőségek kiaknázása. A zene nemzetközi sport: egyrészt nagyon komoly forrásokat lehetne becsatornázni a hazai zenei életbe, másrészt ezekkel is csökkenteni lehetne azokat a lemaradásokat, amikben vagyunk. Egyelőre még jók a pozícióink, de az óra ketyeg. A kínálatot tekintve szinte csak Berlin, London, Párizs, Bécs előzi meg egyértelműen Budapestet, de sok nálunk gazdagabb város és ország irigyelhet bennünket – még. Nincs még egy ilyen terület, mint a klasszikus zene, ahol ilyen kevés pénzből világszínvonalat és ennyi kiugró eredményt tudnánk felmutatni. De egyáltalán nem úgy állunk, hogy ezt tíz év múlva is biztosan elmondhassuk magunkról.
Kiss Eszter Veronika

Megosztás