MÁV Szimfonikus Zenekar – 2021.november 19. – Zeneakadémia

0
21

Malina János

A nálunk kevéssé ismert Leonard Slatkin vezényletével adott hangversenyt november 19-én a MÁV Szimfonikus Zenekar a Zeneakadémián. A hazájában, az Egyesült Államokban nagyra becsült, világjáró dirigens maga állította össze a koncert programját, mégpedig egy amerikai, egy magyar és egy klasszikus, „nemzetek fölötti” zeneszerző művéből: a műsor John Corigliano Elégiájával indult, Dohnányi op. 19-es fisz-moll szvitjével folytatódott, majd a szünet után Beethoven 3., „Eroica” szimfóniája zárta le.

Corigliano meghatározó és rendkívül elismert alakja a modern amerikai zenének, aki sajátos módon ötvözi a közérthetőségre való erős késztetést az újító hajlammal. Most megszólaltatott műve fiatalkori kompozíció, amellyel a „nagyon amerikai” Barber vagy Copland követőjeként, hangzásideáljuk folytatójaként mutatkozik be. Elégiája finoman és érzékenyen, kitűnő felkészültséggel megkomponált, de az egyéni hangot, jellegzetességeket jórészt nélkülöző darab, indázó, egymásba fonódó szólamokkal. Olyan mű, amelyet Slatkin korrektül, de némileg személytelenül vezényelt.

Dohnányi könnyed hangvételű szimfóniaként jellemezhető négytételes szvitjének különös mélységeket nem feszegető első két tételében a karmester következetesen legömbölyített, nem különösen részletező mozdulataival a darab eredendő dallamosságát hangsúlyozta; a második, Scherzo feliratú tételben talán egy csöppet nehézkesen. A III. tétel, a Románc az addigiaknál szellemesebb zene, amelynek groteszk vonásai is felsejlettek a mindig pedáns vezénylés nyomán, bónuszként pedig gyönyörködhettünk Rózsa Richárd feltűnően kifejező és erőteljes csellószólójában. A zárótétel pedig lehetett volna talán még könnyedebb és sziporkázóbb, de Slatkin folyékonyságot hangsúlyozó vezénylése itt határozottan intenzívebbnek, erőteljesebbnek bizonyult.

A Beethoven-szimfóniában azután mintha nem is ugyanazok az előadók léptek volna a pódiumra. A műsor „udvariassági” részének teljesítése után az addig is szinte kifogástalan teljesítményt nyújtó zenekar játékában megjelent a személyes részvétel, a lelkesedés, Slatkin pedig úgy vezényelt, mintha addig csupán az erőit szerette volna tartalékolni a remekművel való megmérkőzéshez.
Akár így volt, akár nem, ez a megmérkőzés emlékezetesen szép eredményt hozott. Slatkin precizitása itt is megmaradt, és megőrizte mozdulatainak ökonómiáját is, ám most mindezzel hatalmas energiákat tudott közvetíteni, a zenei gondolatok beszédszerűsége, expresszivitása messzemenően érvényesült: Beethoven zenéjének mázsás súlyai, akcentusai, kontrasztjai erőteljesen szólaltak meg. A nyitótételben remek, fojtott-feszült pianissimókat, meggyőző fokozásokat, magával ragadó, szuggesztív tetőpontokat is hallhattunk. Egyszóval: a karmester és a zenekar azzal az intenzitással zenélt, amelyet ez a világrengető darab megkövetel.

A gyászinduló folyamán a karmester már megismert legömbölyítésre, folyékonyságra való hajlama valami igen erőteljes kohézióvá nemesült, és ez biztosította az egész tétel folyamán, minden ellazulás nélkül, a gyász átélésének intenzitását. De ennél is több: költői láttató erő is megnyilvánult a tetőpont hatalmas pörölycsapásaiban, a visszatérés szívszorító pillanatában vagy a hegedűszólam érzékenyen játszott, dadogó gesztusaiban a tétel vége felé – bár a pontozott ritmusok itt-ott kisé elmosódottan szólaltak meg.
De rendkívül izgalmas, láttató erejű volt a Scherzo indulásának pianissimo kavargása, illetve az abból kirobbanó fortissimo is. Slatkin szinte elengedte a gyeplőt a merészen gyors tempóval – de azután megmutatta, hogy így is meg tudja őrizni teljes kontrollt az események felett, beleértve az indázó szólamok megrajzolását, vagy a tétel frappáns lezárását. A három kürt pedig fenomenális hangzásban olvadt össze a triórész nyitó ütemeiben.

Végül a zárótételben az alapvetően erőteljes, a groteszk elemet sem nélkülöző karakteren túl a Slatkin-MÁV-előadás különös erénye volt a kemény disszonanciák és gesztusok erőteljes hangsúlyozása, a fejszecsapásszerű, dacos csellógesztusok megtalálása, ami friss, szinte avantgárd színezetet adott a tételnek.

Én Beethovenre szavazok.

Megosztás