Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – 2021. november 1, – Művészetek Palotája Bartók Béla Hangversenyterem

0
10

Fittler Katalin

Azoknak volt igazuk, akik nem a kényelmesebb megoldást választották, odahaza rádióadásban hallgatva Elgar: Gerontius álma című oratóriumát, hanem a hangversenytermi zenehallgatás mellett döntöttek. Nemcsak azért, mert érdemes kihasználni a lehetőséget: az első találkozást a nagylélegzetű kompozícióval „élőben” élni meg, hanem azért is, mert látatlanban biztosra lehetett venni, hogy a kivetített magyar nyelvű szöveg nagyban megkönnyíti a zeneértést.

Ismert oratorikus kompozícióknál elégséges lehet az egyes zárt számok tartalmi ismerete (arról énekel, hogy…), ám ezúttal teljesen ismeretlen területre került az érdeklődő. A szövegből lehetett „készülni”, de hogy John Henry Newman bíboros költeményét miként használja fel a szerző, az csak a hangzó anyagból derülhetett ki. (És valljuk meg, aligha tekinthető ideális körülménynek a zenehallgatáshoz, ha közben a hallott – angol, kevés némi latin részlet beiktatásával – szöveget kell felismerni és szinkrontolmácsként összevetni a magyar fordítással.)

Mint a műismertetőből megtudtuk, Elgar „ellenezte, hogy alkotását oratóriumnak címkézzék” – arra viszont maga sem vállalkozott, hogy műfaji meghatározással lássa el a két részből álló, szólistákat, vegyeskart és nagyzenekart foglalkoztató művet.
Gerontius az idős vallásos ember allegorikus alakja, akinek utolsó órái kínálnak alkalmat a bíborosnak, hogy a halálról elmélkedjen. Ezúttal nem a „Les préludes” értelmében, az előzmények számbavételével, hanem az öröklétbe vetett hit birtokában, elképzelt jelenetek megélésével. Kétségkívül fontos volt Elgar számára a szöveg, tehát annak értése perdöntően fontos a hallgató számára. Az első rész bizonyos szempontból könnyebb hallgatnivaló, afféle melodramatikus monológ, amelyen könnyű követni az énekest (Andrew Staples kitűnő előadása itt még azzal a reménnyel kecsegtethette a rádióhallgatót, hogy megérthető, hogy miről szól a mű), a darab folyamán több „szerepkörben” fellépő kórus játszik formai tagoló szerepet, és az eredetileg két (bariton és basszus) szólamot egy énekesre bízó, ugyancsak több szerepben fellépő James Rutherford. Filozofikus tartalmú meditáció, ám a létkérdések intenzitásával személyessé dramatizálva. A csaknem háromnegyed órás első rész kommentárokkal ellátott monológnak hatott. A második „cselekményesebb” lett, a gondolatok-képzetek megtestesített kivetülésével: az őrzőangyal (Láng Dorottya), a lelkéért imádkozó kórus, a démon-sereg kontrasztáló karakterei teszik változatossá (faktúrájában, harmóniavilágában, hangszerelésében, stb.) a zenét. Itt már a hangversenytermi közönségnek is nagy szüksége volt a figyelemmegosztó képességre, kiváltképp, mivel itt már kinek-kinek reflektálnia kellett a hallottakra, feldolgozva a hívő számára esetleg problémátlanul elfogadott téziseket, gondolatokat. Mindezekkel a „főhős” érzelmi-gondolati világa kivetítéseként szembesültünk, s ezek érzelmi elmélyítését remekül szolgálta a zene.

Késő romantikusnak mondható stílusában megannyi elem ismerősként hatott, gyakran történetileg hozzátapadt jelentéssel. A vonóskari unisonók, a szólamvezetőkre bízott szólisztikus kommentárok, a gesztusában visszatérő dallamcsírák (a Jupiter-szimfónia Mozart-névjegyének dallamrajzára emlékeztetőek, a dallamrajzot mindig természetes dinamikával követve), az időtlenség érzetét keltő végtelen folyamatok, melyek érzelmi tartalmát a metrumválasztással sugallta a szerző – mindez szinte meditatív állapotba hozta Mindenszentek estéjén a hallgatót.
Csak elismerés illetheti valamennyi közreműködőt, akik a vendégdirigens Markus Stenz animáló, ám korántsem hagyományos vezénylési stílusához alkalmazkodtak. A folyamat-jelleget, egyszersmind a kontrasztelem-effektusokat részletesen irányító karmester szinte rendezőként funkcionált, ami csak alaposan felkészült együttesek élén lehet eredményes. Külön elismerés illeti gyönyörű tónusáért a vonóskart, az érzékeny hangszínárnyalásért elsősorban a fafúvósokat. A két szinten elhelyezett kórus a különböző szerepekben egyaránt megállta a helyét, gyönyörködtető volt a fiatal angyalok már-már angol fiúkórus-hangzást idéző tónusa, és elismerés jár a részletezően megkomponált „kaotikus” szakaszokért.

A hosszantartó taps ezúttal a műsor összeállítóinak is szólt: köszönet e ritkaság megismertetéséért!

Megosztás