Nemzeti Filharmonikusok – 2021. szeptember 25. – Művészetek Palotája Bartók Béla Hangversenyterem –

0
15

Fittler Katalin

Szeptember 25-e, Bartók halálának előestje különleges nap a magyar zenei életben. Ferencsik János zeneigazgatósága idején került évadnyitó dátumként az Állami Hangversenyzenekar koncertkalendáriumába, és karmester-váltásokat (Kobayashi Ken-Ichiro, Kocsis Zoltán), majd az együttes névváltozását (Nemzeti Filharmonikusok) követően – elhanyagolható kivételtől eltekintve – a Bartók-est mindmáig ünnepélyes nyitóprogramnak számít. (Akkor is, ha a MÜPA korábban megnyitotta kapuit, és más fellépők úgyszintén élménytadó programmal jelentkeztek.)

E Bartók-hangversenyek rangját nyilvánvalóan növelte, hogy a zenekar – a nemzetközileg elismert Bartók-interpretátor Kocsis Zoltán irányításával, mintegy az ő tapasztalatainak (és értő Bartók-olvasatának) „haszonélvezőjeként”- repertoárjában különleges helyet kapott Bartók zenekari termése. Kiváltképp azóta, hogy a „Bartók új sorozat” egyik főszereplőjévé lépett elő.

A Kocsis által irányított, az ő elképzeléseit megvalósító hangzáskép korántsem csupán hangdokumentumként figyelemreméltó – a mintegy két évtizedes együttműködés nyilvánvalóan nyomot hagyott a zenekari játékosoknak a Bartók-művekhez való viszonyulásán, a szólam-olvasattól kezdve a hangzáskép egészébe való beilleszkedésig. A Kocsis-éra utolsó éveinek stabilizálódott együttese biztosítja a hangzás-elképzelés folytonosságát mindmáig.

A vendégkarmester tehát bátran számolhat „értő” muzsikusokkal, megbízva felkészültségükben, amihez konkrét hangzás-elképzelések tartoznak. Elsődleges feladata tehát, hogy engedje szabadon a zenélőkedvet, anélkül, hogy alkalmanként kényszerű irányváltoztatásokra késztetné őket. Remek választás volt Kesselyák Gergely felkérése.
A három mű – három korszak program keretében előadásra került a Két kép, majd Ránki Fülöp szólójával a II. zongoraverseny, az est második részében pedig az életmű egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő kompozíciója, a Concerto.
A zenekar évadkezdése feltehetően sok hallgató számára is évadkezdésnek bizonyult – érezhető volt az ünnepi hangulat a várakozásteli kezdéstől a hosszas-lelkes tapssal történő búcsúig. Szó sem volt sietős távozásról!

A zenekar – a Müpa rezidense – örömmel vette birtokba a pódiumot, s ezúttal aligha róhatjuk meg az előadókat, amiért feltűnően pásztázták a nézőteret. Mintha megint töltekezni akarnának a teltház-élménnyel!
Könnyen, jó szívvel a lelkesedés számlájára írható, hogy a dinamikai skála kétségkívül szűkös volt; talán a lendület, az őszinte odaadás következménye, hogy túlságosan „intenzív” hangzó közeget hoztak létre (hányszor panaszoltuk ennek hiányát számos előadónál!). A kontrasztok ezúttal rövid skálát jártak be, igazából a meghitt-bensőséges halk hangzások és az áttört, kamarazenei jellegű finom árnyalatokból kaptunk keveset. Viszont, markáns egyéniségként éltek a szólisztikus fordulatok – tehát a hallgató legfeljebb azt sajnálta, hogy a kidolgozott anyagot nem ideális „felbontásban” kapja. A Virágzás túlzott „közelképnek” hatott, A falu táncában pedig leginkább az interpretáció intenzitását csodálhattuk.

Nagy öröm volt a II. zongoraverseny szólistájaként Ránki Fülöpöt hallani, aki rutinos versenymű-szólisták számára is példamutatóan tudott a játszanivaló mellett mind a karmesterrel, mind a zenekarral kapcsolatot tartani. Összteljesítményük hatására megfogalmazódott a vágy: bárcsak sűrűbben lehetne részünk ilyen élményben! „Elmélyült és virtuóz” szólistaként jellemezte a műsorfüzet, ami ismét rámutat a szavak erőtlenségére. A jószándékú, ám önmagában korántsem lényegre mutató jelzőkhöz voltaképp értelmező magyarázat kellene, Hiszen a „virtuóz” igencsak eltérő jelentésekkel bír – az elmélyültség pedig feltétlenül a mérhetetlen kategóriába tartozik. Magam is szavakból építkezve, annyit tennék hozzá: az élmény tanúsága szerint ezúttal mindkét jelző a legnemesebb értelemben értendő…

A Concerto előadása eleve sikerre számíthat, hiszen a művet korábban ismerők számára többlet-élmény a ráismerés (amikor úgy érzik, „tudják” a művet), és a megszülető hangzásfolyam követése közben külön elszántság kell ahhoz, hogy a kompozíciót és az interpretáció külön figyelmet kapjon. A kritikai érzék javarészt kimerülhet abban, hogy rácsodálkozunk meglepetést okozó mozzanatokra, avagy várt élmény elmaradását regisztráljuk. Ezúttal talán a szélesebb dinamikai skálának örültünk volna (főként az intenzív halk hangzásoknak, a „meghitt” és a „távoli” értelemben egyaránt), és esetenként felelősebb-kontrolláltabb tempóknak.
Kesselyák Gergely nagy szabadságot hagyott a zenekari játékosoknak, s ehhez a keretet egyértelmű mozgáskoreográfiával biztosította, amelyben kevés helyet kaptak konkrét utasítások – ami egyszersmind a bizalom jele volt részéről; az együttes zenei kvalitásainak elismerése.

Megosztás