Concerto Budapest – 2021.október 9. – Zeneakadémia

0
16

Kovács Ilona

 

Igényes és nehéz műsorral lépett október 9-én a Zeneakadémia nagytermének színpadára a Keller András-vezette Concerto Budapest. Az elhangzott művek első látásra nem reflektáltak egymásra, de a látszat csalt: a három darab számos ponton kapcsolódott egymáshoz. Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájának nyitánya és Richard Strauss szimfonikus költeménye, a Hősi élet között például nemcsak a nemzetiség és a század azonossága teremtett kapcsolatot, hanem önarcképet is festettek alkotójukról.

Ráadásul – hogy a műsorfüzetet idézzem – „mindkét mű gúnyos elégtételt vesz a zeneszerző ellenfelein, vagyis egyértelműbben fogalmazva: a kritikusokon”. De bizonyos értelemben önportré a kettő között felcsendült Sosztakovics-hegedűverseny is, már csak azért is, mert az a-moll concerto a zeneszerző egyik első olyan műve, melybe beleszőtte zenei névjegyét, a nevének német változatában meglévő D-S-C-H hangokat. Említhetnénk még hangnemi kapcsolatokat, vagy éppen azt, hogy mindhárom alkotás olyan hatalmas méretű zenekart igényelt, hogy az ütőszekció már nem fért el a színpadon és felkerült az orgonakarzatra. Ennek köszönhetően most nemcsak „valahonnan” hallottuk az üstdob pergését, a cintányérokat, vagy a nagydob dobbanásait, hanem vizuális élmény is társult a hangzáshoz. Külön öröm volt, hogy a Strauss-darabban még három harsonás is csatlakozott az ütősökhöz, így megszólalásuk mindig látványos és hangsúlyos volt.

A hangversenyt nyitó Mesterdalnokok-nyitánnyal a muzsikusok magasra tették a mércét. Nem bemelegítésnek vagy a továbbiakra való ráhangolódásnak szánták ezt a tíz percet, hanem rögtön a maximumra kapcsoltak. Kevésbé érdekes előadásokban Wagner zenéje még egy nyitányban is „szószátyárnak” tűnhet, most azonban minden motívumismétlésnek megvolt a maga dramaturgiai szerepe, és elröppent az idő. A karmester és együttese színházi miliőt varázsolt a Zeneakadémia nagytermébe, ahol a változatos dinamikai- és színváltásokkal szinte elmesélték az opera történetét. Fény, pompa és derű jellemezte interpretációjukat.

Régi „népi megfigyelés”, ha koncert előtt az átlagnál több zeneakadémiai hallgató, sőt, tanár látható az aulában, akkor jó eséllyel sztárelőadó fog fellépni az aznapi hangversenyen. Így volt ez most is. Ezen az estén a világ talán legautentikusabb Sosztakovics-előadója, Szergej Krilov játszotta a hegedűszólót. A versenymű a legsötétebb zsdanovi időszakban született, így akkoriban esély sem látszott a mű előadására, már csak azért sem, mert a tételek száma és sorrendje is rebellis, és nem a klasszikus concerto-elrendezést követi. A korabeli hangulat pontos lenyomatát adja a nyitó Nocturne komor éji zenéje és a Scherzo diabolikus karaktere. Némi fényt és reményt jelent e sötétség után a harmadik tétel fohásza és a Burlesque címet viselő zárótétel fanyar humora. Krilov bámulatos előadói fegyelemmel és szuggesztivitással tolmácsolta ezt a – muzsikust (és a hegedűvonót egyaránt) próbára tevő – alkotást. Játékával a zene mögöttes tartalmára irányította a hallgató figyelmét – a félelmekre, a vágyakra, az örömökre –, melyhez tökéletes hangszertechnikai tudása csupán eszközként, és nem célként szolgált. A darabnak sok kiváló előadója ismert, de talán csak David Ojsztrah, a mű ajánlottja játszhatta ennyire hitelesen ezt a kompozíciót. Az autenticitáshoz persze ezúttal sem férhetett kétség, annál is inkább, mivel Sosztakovics szelleme Krilov egykori mentorán keresztül most is jelen volt. Msztyiszlav Rosztropovics – Sosztakovics barátja – többször is átvette a pályakezdő Krilovval az a-moll hegedűversenyt. Rosztropovics – vélhetően ennek a művészi együttműködésnek a hatására, valamint a hegedűművész pályafutását figyelemmel kísérve – nem véletlenül mondta fogadott tanítványáról, hogy a világ öt legjobb hegedűsének egyike. Krilov produkcióját kirobbanó vastaps követte, melyet a művész Bach d-moll partitájának Sarabande tételével köszönt meg.

Az estet Richard Strauss Hősi élet című darabja zárta, melynek történései lényegretörően és láttató erővel szólaltak meg. Keller András értelmezésében a képzeletbeli főhős olykor drámaian, máskor bölcsen vagy éppen líraian járta körül az Élet nagy kérdéseit. A sok szép hangszerszóló közül kiemelkedett a koncertmester – Miranda Liu – teljesítménye, aki érzékenyen formálta meg a szimfonikus költeményen belüli mini-hegedűversenyt. Bár még nagyon a szezon elején járunk, mégis megkockáztatom: az idei évad egyik legjobb hangversenyét hallottuk.

Megosztás