Bécsi Szimfonikusok – 2021.október 2, Művészetek Palotája – Bartók Béla Hangversenyterem

0
24

Fittler Katalin

 

Bécset említve, a Filharmonikusokra gondol elsősorban a nemzetközi zenekedvelők nagy tábora, éppen ezért örömteli, hogy lehetőségünk nyílt az „audiatur et altera pars” gyakorlására, azaz, a város másik jelentős együttesének a meghallgatására. Amely egyébként öntudatosan „Puls der Stadt”, azaz a város ütőerének titulálja magát, éves programfüzetének a címoldalán.

Végiglapozva a tervezett éves programjukat, legalábbis elismerésre méltónak nevezhetjük – s ugyanebből a kiadványból megtudtuk: szeptember 30-án és október 1-jén (tehát a megelőző két napon) a Wiener Konzerthaus Nagytermében szólaltatták meg ugyanezt a műsort, Mahler III. szimfóniáját. Odahaza a Singakademie és a Sängerknaben közreműködésével, nálunk a Nemzeti Énekkar Nőikarával és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkarával. Szólistaként mindhárom alkalommal Sarah Connolly működött közre. Az est dirigense az az Andrés Orozco-Estrada volt, aki ettől az évadtól a vezető karmester tisztét tölti be a zenekarnál.
A Müpa rendezésében létrejött hangverseny teltházat vonzott – feltehetően leginkább a vendégegyüttes iránti érdeklődésnek köszönhetően, mert a műsor értékével főként csak azok lehettek tisztában, akik már hallották Mahler III-ját, vagyis tudták, milyen élményre számíthatnak.

Amely nem is maradt el, mert a teltházasnak számító hangversenyt pisszenés nélkül hallgatta végig a közönség. Mahler terjedelmében leghosszabb műve, amely előadói apparátusának nagyságával is kitűnik a szimfonikus irodalomban, mindenki számára olyan erőpróba, amely szellemi gazdagodást eredményez. A nyitótétel, amely mintegy 40 perces tartamával terjedelmében teljes klasszikus szimfóniákkal vetekszik, majd a második részbe tartozó további öt tétel, egyre fokozódó „magasrendűségével”, 100 percre tökéletesen lekötötte a hallgatóság figyelmét.

A teremmel való ismerkedésre aligha jutott kellő ideje a vendégzenekarnak, ám már az első tétel során érezhető volt, hogy ideális szólamarányok alakulnak ki a gazdag zenei szőttes színvilágában. Orozco-Estrada fáradhatatlan lelkesedéssel vezette a hangzásfolyamok életre keltését. Irányításra még technikai értelemben is szinte csak jelképesen volt szükség, hiszen a dirigens játékosai részéről alapos műismeretre (s ezen belül szólamtudásra) számíthatott. De azt is tudta: elengedhetetlen a központi kontroll, már csak azért is, hogy a különböző megszólaltatási módot igénylő hangszerek belépései hajszálpontosak legyenek.

Szokás „világdrámának” is nevezni a szimfóniát, ám ebben a hangsúly nem a drámán, hanem a világon, azaz a mindenség-léptékűségen van. Ugyanakkor jelentősen különbözik a koncepció minden „plakátszerű” monumentalitástól, hiszen nem csupán nagy vonalaival, hanem elképesztően kidolgozott részleteivel is hat. Hatalmas érzelmi-gondolati ív feszül a tételsorozatban, amelyet az immár szöveggel visszaadhatatlan szeretet-lényegűség élménye koronáz meg.

A rendkívül gazdag partitúra a hangszereléskultúra magasiskolája – megszólaltatásával igencsak jeleskedtek a művészek! Ha valaki belefáradt volna a gigászi folyamatok követésébe, a részletekben találhatott élményforrást, mert a legtöbb szóló önmagában is élményt adó volt, nem beszélve azokról a különleges színekről és szín-keverésekről, amelyet szólamok együttjátéka eredményezett. A vonósok (elsősorban a hegedűk) fantasztikus sejtelmes zizegése, a hallhatóság alsó határához közelítő ütős-effektusok, s egyáltalán, az a megtervezettség, melynek eredményeképp sohasem játékmódokat hallottunk, hanem azok mindig a kifejezés szolgálatában álltak, lenyűgöző volt.
Részlet a végtelenségből – egészen kivételes élménnyel gazdagította hallgatóságát az est, amelyért elismerés és köszönet illeti valamennyi közreműködőt. És a rendezőt, a lehetőség megteremtéséért.

Megosztás