A Zsófia Királyné Iskola Freixenet Szimfonikus Zenekara – 2021. október 10. – Zeneakadémia

0
13

 Malina János

 

Paloma O’Shea spanyol zongoraművésznő, aki 2008 óta főnemesi rangot visel, 1972-ben megalapította az Albéniz komolyzenei alapítványt és annak támogatásával a róla elnevezett santanderi zongoraversenyt. Ugyanez az alapítvány 1991-ben Madridban egy magánkonzervatóriumot is létrehozott Zsófia Királyné Zenei Főiskola néven, az (immár ex-) királyné díszelnökségével és Menuhintól Rosztropovicsig jó néhány világhírű előadóművész bábáskodása mellett. Az intézmény zenekara (teljes nevén A Zsófia Királyné Iskola Freixenet Szimfonikus Zenekara) 1993-ban jött létre, és azóta egy sor nem kevésbé világhírű vendégkarmester vezényelte, köztük Eötvös Péter és Csaba Péter. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a konzervatórium jubileumához kapcsolódó zenekari turné egyik állomása a mi Zeneakadémiánk lett, ahol október 10-én léptek fel a nagyzenekari formáció állandó karmestere, a kolumbiai születésű Andrés Orozco-Estrada vezényletével (a kamarazenekari felállás állandó karmestere Schiff András).

A nagy nevek ilyetén tűzijátéka sokszor ad okot némi gyanakvásra: tartunk attól, hogy a fényes külsőségek esetleg a szürkébb tartalmat lehetnek hivatva palástolni. Nos, sokkal inkább az ellenkezője történt: az általam korábban nem ismert („iskolai”!) zenekar és karmester olyan zenei élménnyel szolgált, amelyre – ahogy mondani szokás – álmomban sem számítottam. Maga a hagyományos felépítésű, de tartalmas műsor – egy meghangszerelt Albéniz-karakterdarab, Prokofjev 1. hegedűversenye és Dvořák 8. szimfóniája – önmagában még nem ígért semmi különösebb sajátosságot, eltekintve a versenymű rangos szólistájától, Arabella Steinbachertől.

A nyitány-funkciójú nyitószám hallatán még nem gyaníthattuk, hogy mi fog következni. A szerző neve nyilván afféle márkajele volt a jubileumi turnénak; talán legérettebb hangszeres művének, az Ibéria című zongoraciklusnak hangzott fel A kikötő című tétele, későbbi meghangszerelésben. A festői, mozgalmas, villódzó színekben gazdag zsánerdarabot hatásos, temperamentumos előadásban hallhattuk, bár itt-ott feltűnt a fafúvósok bizonytalanabb intonációja. Mivel ezzel egy időben az is nyilvánvaló lett, hogy a hirtelen hűvösre fordult időben a Zeneakadémia nagytermét jócskán túlfűtötték, s az intonációs probléma már a következő szám kezdetére megszűnt, egészen biztos, hogy a hőmérsékletváltozás volt a ludas.

Azért említettem meg ezt az apró kifogást, mert a koncert hátralevő részébe már képtelenség lett volna belekötni, annyira magával ragadónak bizonyult az első pillanattól az utolsóig. A Prokofjev-hegedűverseny éteri kezdő ütemei az első pillanatokban Arabella Steinbacher átszellemült és expresszív, kristályosan tiszta játékát revelálták, de hamarosan kitűnt, hogy a művésznő ennek a szinte romantikusan lírai, gazdag invencióval megírt, egészében véve derűs és kiegyensúlyozott darabnak – Szigeti József egyik kedvencének – számos további részletszépségét és egész karakterét is nagyszerűen érti és szuggesztíven tolmácsolja. Játékában a hajlékony dallamvezetés, az érzékeny váltások és a finom agogikai gesztusok ugyanúgy jelen voltak, mint az energikus akcentusok, a robbanékonyság, játékosság vagy a középső, gyors tétel vad, de mégiscsak idézőjelbe tett harciassága, robbanékonysága, virtuozitása. Mindezt szinte szó szerint elmondhatjuk a zenekarról is, amely hallatlanul egységesen és precízen, de mindenekelőtt izgalmasan és teljes intenzitással játszott, jól érvényesítve az olyan effektusokat is, mint a zárótétel kezdetének gépies-humoros fagott-kotyogása, vagy éppen a később bekövetkező tetőpont szenvedélyes hangja.

A kivételesen intenzív zenélésben, a hallgató figyelmének folyamatos fenntartásában persze oroszlánrésze volt Orozco-Estrada elementáris kisugárzásának, a szinte a teljes partitúrát „eljátszó”, ruganyos és hajlékony mozgásának; különösen figyelemreméltó volt, hogy miközben szinte egész testével vezényelt, a keze maximálisan precíz maradt. A darab sokféle szín- és hangzás-leleménye egytől egyig a legfinomabb hallással volt kidolgozva, a karakterek sokaságát pedig plasztikusan formálta és különböztette meg.
Dvořák Nyolcadikja megint csak alapvetően derűs és optimista darab, bár éppenséggel nem a tömörség és a karcsúság a legnagyobb erénye. Megvallom, nemigen fordult elő korábban, hogy minden szép pillanata és bájos cseh koloritja ellenére legalább egy kicsit ne untam volna. Zsófia királynénak hála, most ez a csoda is bekövetkezett. A hallgató lépten-nyomon felfedezett valamit, gyönyörködött a színek váltakozásában, egy szépen megoldott átmenetben, karakterváltásban, de még a nagy, oroszos tuttik, a fortissimók sem hatottak durvának, közönségesnek: a helyükön voltak. A zene folytonos izzása sem vált fárasztóvá, és különösen emlékezetes volt egy-egy egyszerre infernális és sodró erejű rézfúvós effektus. Szépen bontották ki a lassú tétel karakterbeli és érzelmi sokféleségét, nosztalgikus és megkapó volt a csehesre hangolt valcer, és keresetlenül egyszerű a zárótétel főtémája. De azután a zajos tetőpontnak és a Dvořák által remekül kevert többi zenei kártyalapnak is megadták a módját. És eközben érezni, vágni, tapintani lehetett a csupa fiatalból álló, rendkívül fegyelmezetten összehangolt együttes önfeledt rajongását is karmestere iránt.

S talán ez az egyik titka és kulcsa az egész hangverseny kivételes vagy inkább valószínűtlen jellegének; ugyanis a legjobb konzervatóriumok intézeti zenekaraitól sem szoktunk ilyen hallatlanul érett és művészileg magasrendű produkciót hallani. Azt hiszem, Andrés Orozco-Estrada nem csupán ragyogó karmester – valami varázslathoz is értenie kell.

Megosztás