Szegedi Szimfonikus Zenekar 2021 május 25 – Szegedi Nemzeti Színház

0
14

Május 25-én a Szegedi Szimfonikus Zenekar már többedik „közönséges” hangversenyét tartotta meg a Nemzeti Színházban a védettségi igazolvánnyal bíró boldog bérlettulajdonosok számára. Miután utóbbiak jelentős hányada még nem tartozik ebbe a kategóriába, a félig megtelt nézőtér is arról tanúskodott, hogy a közönség lelkesen és hálásan tér vissza a zenehallgatás hagyományos formáihoz.

A műsoron ezúttal orosz, illetve szovjet mesterek művei szerepeltek Ligeti András vezényletével és Hartmann Domokos csellóművész közreműködésével. A koncert Muszorgszkij Éj a Kopár Hegyen című szimfonikus költeményével indult – hadd tegyek azonban itt egy kis kitérőt. Várkonyi Tamás egyébként mintaszerű és tömör ismertetőszövege ugyanis tévesen állítja, hogy a mű „szerzői kézirata nem zenekari partitúra, Muszorgszkij 1867-ben zongora-sorozatként komponálta, hangszerelését … Rimszkij-Korszakov készítette”. Az 1867-es kézirat azonban bizony partitúra, ezt a verziót azonban Muszorgszkij – Balakirev lesújtó kritikájának hatására – félretette, és csak egy évszázaddal később jelent meg a koncertpódiumokon (miközben a szóban forgó partitúra évtizedekig lappangott). A műnek azonban mind a mai napig (mint ezúttal is) a Rimszkij-Korszakov által Muszorgszkij halála után, 1886-ban elkészített változata szólal meg gyakrabban. Ez azonban nem valamiféle zongora-változat puszta meghangszerelése, hanem – a részletekbe itt nincs mód belemenni – Muszorgszkij egy többedik, ezúttal kórusra és zenekarra komponált megfogalmazásának átköltése és újraformálása, amelynek során Rimszkij-Korszakov ismét elhagyta a kórust, és Muszorgszkij zenei gondolataiból voltaképpen új, saját művet hozott létre. Ez azt is jelenti, hogy a darabnak ezt a változatát a két komponista közös műveként szükséges említeni – a kettős szerző-megnevezés ebben az esetben még indokoltabb, mint az ez alkalommal is Muszorgszkij–Ravel műveként feltüntetett Egy kiállítás képei esetében.

Ligeti András kotta nélkül vezényelte a szimfonikus költeményt (majd azután a teljes hangversenyt), ám az első pillanattól feltűnt kézmozdulatainak takarékossága, testmozgásának bizonyos merevsége, de később az is, hogy milyen óvatosan lépett le a pódiumról. Ezt csak azért tartom fontosnak megemlíteni – és remélem, az érintett nem fogja fel majd személyiségi jogai megsértésének –, mert helyi forrásokból sikerült megtudnom, hogy kiújult gerincpanaszai miatt a karmester csak külön orvosi segítséggel tudott pódiumra lépni. Ennek tudatában pedig még tiszteletreméltóbbnak kell tartanunk eleve kitűnő karmesteri teljesítményét.

Mindenesetre Ligeti óvatosan adagolt mozdulatai nem csupán rendkívül precízek voltak, amint azonnal feltűnt, de idővel azt is örömmel tapasztalhattuk, hogy plasztikusan különbözteti meg az egymást követő képek karaktereit – különösen a misterioso pillanatok voltak szuggesztívek –, hogy remekül építkezik és fogja össze a darab egészét, emellett igen érzékeny és hatásos agogikai eszközökkel tud formai határokat és új zenei gondolatokat hangsúlyosan kiemelni.

Az első félidő hátralevő részében Sosztakovics 1. csellóversenyét hallhattuk a még felsőfokú tanulmányait folytató Hartmann Domokos szólójával. Már az is bizonyítja az ifjú művész átütő tehetségét, hogy ezzel a technikailag és zeneileg egyaránt kiemelkedő nehézségű darabbal koncertezik professzionális keretek között (sőt, a közelmúltban lemezfelvételt is készített belőle). Hartmann játékának két legfeltűnőbb, igen értékes erénye egyfelől a megformálás kiegyensúlyozottsága, kidolgozottsága és magabiztossága, másfelől a makulátlan virtuozitás és intonáció. Ezeken túl különösen a második tételben érvényesült szívhez szóló éneklő játéka és határtalan nyugalma. A mélységes szomorúsággal áthatott nagy cadenzában a kifejezés férfias tartása cáfolt rá Hartmann életkorára.

Ami a zenekart illeti, a vonóskar összecsiszoltságán még lesz némi javítanivaló az újrainduló élő koncertek során, a rézfúvós szekció azonban kitűnő volt itt is és a hangverseny többi részében is. Az első tétel igényes és nehéz kürtszólójáért is csak dicséret jár. Ligeti pedig ebben a műben is nagyon világos rendet tartott, és különösen a lassú tétel bensőséges líraiságát szólaltatta meg emlékezetesen.
Hartmann Domokos ráadásképpen Bach C-dúr szvitjének Bourrée-párját szólaltatta meg igen kecsesen, táncos karakterrel, szakítva azzal a szent áhítattal, amely nemzedékeken keresztül meggátolta a hallgatókat abban, hogy ezt a zenét annak érezzék, ami: élettől duzzadó, kirobbanó erejű szvitmuzsikának. Így, szólóban azonban még határozottabban feltűnt Hartmann csellóhangjának felhangokban való viszonylagos szegénysége, valamifajta tompaság. Az idő és egy mesterhangszer azonban bizonyára ezt a kis deficitet is orvosolni fogja.

A koncert második felében „a Muszorgszkij–Ravel”, vagyis az Egy kiállítás képei zenekari feldolgozása csendült fel a szegedi Nemzeti Színházban. Az est során megszólaltatott leggazdagabb hangszerelésű mű még jobban megmutatta ennek a szükség diktálta hangversenyteremnek a furcsa, néha szinte hordószerű akusztikáját – még az is lehet, hogy a vonóskar hangzását illető korábbi észrevételem is inkább ennek a számlájára írandó. Mindenestre ebben a darabban is számos megragadott karakternek, finom gesztusoknak voltunk tanúi, emellett pedig olyan elismerésre méltó szólóteljesítményeknek, amilyen a két fagott kontrasztáló puha pianója volt a diadalmas zárórészben, a két szordinált trombita és a bőgők szépen kidolgozott együttjátéka korábban, vagy legfőképpen a remek szaxofonszóló „Az ódon kastély” tételben.

Malina János

Megosztás