Concerto Budapest – 2021. május 21. – Tatabánya, Vértes Agorája

0
50

Látványosan gyengül a járvány szorítása. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy egy fővárosi zenekar – a Concerto Budapest – május 21-én útra kelt, és meg sem állt Tatabányáig, hogy ott a Vértes Agorájában hangversenyt adjon. Igaz, ahogy mostanában megszokhattuk, még üres nézőtér előtt, online közvetítve. Az együttes Magyar Kincsek sorozatának záróeseménye a nyitány-versenymű-szimfónia klasszikus sémát követte programjában, a 19. és 20. századi magyar zenetörténet különböző periódusait megidézve, Takács-Nagy Gábor vezényletével.

Az első szám – Kodály Zoltán daljátéka, a Háry János elé utólag megkomponált Színházi nyitány – szinte soha nem hangzik el hangversenyeken. Ennek nemcsak a koncertverzióját nem tűzik műsorra, de általában a Háry-előadásokról is elmarad, vélhetően mert túlzottan hosszú operanyitányként. A zeneszerző nem a Háryban felhangzó népdalokból válogatott, hanem saját invenciójú magyaros témákat rakott egymás mellé, kissé potpourri jelleget adva a darabnak. Talán ezért, talán mert a zenekar még csak „ízlelgette” a hangversenyterem akusztikáját, inkább bemelegítésnek tűnt a zenekar produkciója a Kodály-mű előadásával.

Farkas Ferenc darabja zárta a hangversenyt, mely a komoly Szimfónia címet viseli ugyan, számomra a Háryhoz hasonlóan azonban ez is a mesék világát idézte fel, szép tartalmi ívet adva így a műsornak. A zenei nyelv, a tételek gyorsan változó hangulatai ugyanis Farkas filmzenéit juttatták eszembe, és egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha egyszer csak felbukkant volna Baradlay Richárd, Kárpáthy Zoltán, vagy Bornemissza Gergő és Vicuska. A sötétebb tónusú részeknél pedig Jumurdzsák alakja kísértett. A zenekar változatos színeket, különböző hangulatokat mutatott meg, és életre keltette a képzeletemben megjelenő karaktereket. A virtuális közvetítésnek hála, különleges plusz élményt adott, hogy gyakran láthattuk a karmester arcát is, aki mimikájával, finom és részletgazdag mozdulataival szinte kommentálta a zenei történéseket. Képernyőn nézni és hallgatni egy koncertet kissé olyan, mintha egy futballmérkőzést néznénk a televízió előtt. Bár a hangverseny vagy a meccs hangulata persze korántsem ugyanaz, mint a koncertteremben vagy a lelátón, mégis, a kameráknak köszönhetően sokkal többet látunk. Néha még többet is a kelleténél. A Szimfónia lassú – Elégia című – tételében például annak is tanúi lehettünk, hogy egy nem sikerült belépés mennyire bosszantotta a maximalista dirigenst. A képzeletbeli film (azaz a szimfónia) végül happy enddel zárult, győzött a jó, és kellemes emlékeket hagyott a hallgatóban.

Az est csúcsteljesítménye vitán felül Goldmark Károly a-moll hegedűversenyének megszólaltatása volt. A csillagok is kedvezően álltak: a pályáját hegedűsként kezdő zeneszerző alkotását ezen az estén egy hegedűs karmester vezényelte, a szólót pedig egy fiatal, ámde máris jelentős sikereket magáénak tudható művész, az olasz származású, venezuelai Giovanni Guzzo szólaltatta meg, aki jelenleg a Camerata Salzburg koncertmestere. A nagyszerű interpretáció felvetette a gondolatot, hogy vajon miért nem vált Goldmark 1877-ben komponált concertója olyan népszerű repertoárdarabbá, mint az egy évvel későbbi Brahms- vagy Csajkovszkij-hegedűverseny. A látványos passzázsok, a hatásos oktávmenetek, a Mendelssohnhoz hasonlatos könny és vér nélküli könnyedség, a két szélső tétel virtuóz cadenzái, a lassú tétel lélekből éneklő, elomló dallama és a zárótétel táncos karaktere egyaránt jól szóltak Guzzo Stradivariján. A zenekar tagjai elsőrendűen kísértek, olykor pedig – mint az első tétel fugatójában is – a szólista egyenrangú partnereivé váltak. Imponáló volt, hogy Giovanni Guzzo kotta nélkül játszott. Őszintén remélem, hogy nem csupán emiatt a fellépés miatt vállalta a több mint félórás mű memorizálásának fáradságos munkáját, hanem sokszor lesz még lehetősége a jövőben, hogy rámutasson Goldmark hegedűversenyének értékeire szerte a világban.

Kovács Ilona

Megosztás