Robert Schumann: Válogatott írások és kritikák

0
105

Robert Schumann publicisztikáiból jelent meg egy több mint háromszáz oldalas válogatás a Rózsavölgyi és Társa Kiadó jóvoltából. Közhelyes szóvirág – de igaz –, hogy a kötet régi adóssága volt a magyar zenei könyvkiadásnak. Eddig csak nagyon szerény mennyiségben voltak hozzáférhetők Schumann papírra vetett gondolatai, pedig a zeneszerző összegyűjtött írásainak német kiadása (melyből e kötet válogatott) már közel száz éve megjelent.[1]

Kivételt talán csak a Zenei ház- és életszabályok című írás jelent, mivel ennek kiragadott részleteivel (és persze azok örökérvényű kinyilatkoztatásaival) Dobszay László szolfézskönyvének köszönhetően (remélhetőleg) minden zeneiskolás megismerkedik.[2]

Azt, hogy Schumann jelentős mennyiségű cikket, kritikát és tanulmányt hagyott hátra, több okkal magyarázhatjuk. Mindenekelőtt széles irodalmi műveltségével és személyes tragédiájával. Már kora gyermekkorától falta a könyveket (a technika vívmányai akkoriban még nem vonták el az ifjúság figyelmét az olvasástól), édesapjának is köszönhetően, aki könyvkereskedőként jelentős saját könyvtárral rendelkezett, maga is írogatott. A tragédia pedig – melyet egész életében nem tudott feldolgozni – egy ígéretes zongoraművészi pálya meghiúsulása, jobbkeze ujjainak megbénulása. A bénulás okairól megoszlanak a vélemények (hogy az ifjú Schumann szifilisze miatti ízületi bántalmak vagy a gyengébb ujjait erősítő, általa eszkábált merevítő szerkezet okozta-e a bénulást). Bármi váltotta is ki, a végeredményt illetően végül is mindegy. Annyi bizonyos, hogy röviddel a Lipcse legjobb zongorapedagógusánál – Friedrich Wiecknél[3]  (későbbi apósánál) – eltöltött egy év után (1830–31) már 1831-ben intenzív zeneelméleti tanulmányokat folytatott Heinrich Dornnál. Ez világosan arra utal, hogy elveszett zongoraművészi álmai helyett a zeneszerzés felé vette az irányt. Mi több, a művészi pályáról szőtt álmainak szertefoszlása után szinte azonnal elindult zenekritikusi tevékenysége is. 1831-ben írta meg híres-neves kritikáját a német nyelvterület legszínvonalasabb zenei periodikájában, az Allgemeine musikalische Zeitungban Fryderyk Chopin op. 2-es – Variációk Mozart Don Giovanni „Là ci darem la mano” témájára című – művéről.[4]

A könyv a fentebb említett Chopin-mű recenziójának közlésével indul és nagyjából az 1843-ig tartó időszak publicisztikáit közli. (Az utolsó fejezet címe: 1843 és a következő évek). Hogy miért éppen 1843, arra is Schumann életrajza ad választ. 1834-ben saját zenei lapot alapított – Friedrich Wieck-kel és Ludwig Schunke-val karöltve – Neue Zeitschrift für Musik címmel, mely még ma is létezik. (A zenei újság Magyarországon is éreztette hatását: a Bartók Rádió magazinja, a Kroó György alapította Új Zenei Újság e periodika címének pontos fordítása.[5] (Schunke még a lapalapítás évében meghalt; Schumann irodalmi értékű írással emlékezett meg barátjáról egyik művét méltatva.)[6] Schumann 1843-ig állt a lap élén, a későbbiekben már ritkábban írt, ebben pedig egyre erőteljesebben jelentkező mentális betegsége is közrejátszott. Sokáig tartotta magát az a felfogás, hogy a zeneszerző skizofrén volt. Ennek bizonyítékát látták például abban, hogy kritikáit sok esetben igen érdekes formában fogalmazta meg, mintha tudathasadásos állapotát vetítenék ki írásai.[7] Általában két vélemény ütközik az írásokban, az egyik az álmodozó, megfontolt Eusebiusé, a másik pedig a szenvedélyes, szertelen Florestané. Ellentétes véleményeik között gyakran a bölcs Raro mester tesz igazságot. Természetesen e három alkotói-kritikusi egyéniség nem más, mint maga Schumann, akikhez olykor – mint a könyvet nyitó Chopin-kritikában – még egy negyedik személy, Julius is társul. Manapság bizonyára összehúznák szemöldöküket és kihúznák a zenei szaklapok szerkesztői az olyan kiszólásokat, mint „Van-e még borod, Julius?” (13.) vagy „Emlékszel-e Florestan …?” (64.). Schumann kritikáiban és zeneműveiben azonban fontos szerepet játszottak személyiségének különböző megnyilvánulásai. Ezekben sok az olyan rejtjeles utalás (ezeket csak a beavatottak szűk köre ismerhette), melyeket részint Clara Wiecktől való eltiltása, részint gazdag irodalmi műveltsége magyarázhat. Gondoljunk – írásai mellett – a zongorára komponált Davidsbündlertänze (op. 6, 1837) vagy a Carnaval (op. 9, 1834–35) tételeire, ahol a „lírai én” mellett barátai is megjelennek, természetesen „álruhában”. A hozzá közel állók pontosan tudták, kit takarnak az olyan álnevek, mint például Zilia vagy Chiarina (Clara Wiecket), vagy Meritas (Felix Mendelssohn-Bartholdyt).

Ugyanúgy, mint a Carnavalban, a recenziókban is újból és újból felbukkannak Schumann életének fontos szereplői. Chopinnel például a már fent említetten kívül több írásában is foglalkozik. Azt hihetnők, hogy az akkor még ismeretlen, huszonegy éves Chopin hálás volt kortársának, hogy nemzetközi hírnevet szerzett neki második opuszának ismertetésével. Ezzel szemben Chopin egy barátjának írt levelében kifejtette, hogy szívesebben venné, ha német kollégája – még ha dicséri is – nem írna róla mindenféle badarságot, amihez ráadásul még jó képet is kell vágnia. Chopin egy másik levelében azt fejtegette, hogy a kritikusok többsége hatökör, akiket nem érdekel sem a szerző, sem a mű, csak magukat akarják produkálni, hetet-havat összehordanak, de az egészből nem sül ki semmi…[8]

Pedig Schumann nemcsak írásaival, hanem a Carnaval Chopin-tételével és a Kreisleriana (op. 16, 1838) ajánlásával is hódolattal adózott lengyel kollégájának. Chopin az ajánlásra ajánlással válaszolt. Egyik remekművét, az op. 38-as F-dúr balladát ajánlotta kollégájának, melynek témái – szerintem – Schumann személyiségének kettőségét, az introvertált Eusebiust és az extrovertált Florestant festik meg. Elgondolkodtató a darab értékelése (293.). Schumann kritikájában kifejti, hogy az F-dúr ballada nem éri el az előző [g-moll, op. 23] színvonalát, de azért fantáziadús és szellemes, és úgy tűnik neki, hogy a szenvedélyes közjátékok később kerültek bele. A legérdekesebb azonban a mű jellemzésének utolsó mondata. Schumann úgy emlékszik, mikor egyik találkozásuk alkalmával Chopin eljátszotta neki a darabot, a mű akkor még F-dúrban zárt. (A négy Chopin-ballada közül ez az egyetlen, ami nem az alaphangnemben – jelen eseten nem F-dúrban –, hanem a-mollban zárul, ami a Chopin hangnem-szimbolikáját jól ismerők szerint az életmű legvigasztalanabb hangneme.) Az 1841-es írásból az is valószínűsíthető, hogy Schumann akkor még nem tud(hat)ta, hogy Chopin neki ajánlja majd a darabot. Egyébként nem minden Chopin-mű kritikája csupa dicséret: a b-moll szonáta (op. 35) recenziójából az tűnik ki, hogy a mű nem nyerte el teljes mértékben Schumann tetszését (287–289.).

Chopinhez hasonlóan Niccolò Paganini is többször szerepel Schumann kritikáiban. Nem csoda, hiszen az ifjú Schumann az olasz hegedűvirtuóz hatására döntötte el véglegesen, hogy a muzsikusi pályát választja. A literátus és zenei pálya között hezitáló Schumann mindössze húsz éves volt, mikor húsvét vasárnapján Paganini Frankfurt am Mainban rendezett fellépését hallotta. Az élmény meghatározó volt: a koncert után Schumann elkezdett őrülten gyakorolni (szó szerint, a megfeszített gyakorlás hozadéka volt az a bizonyos szerkezet is, mellyel gyenge ujját akarta erősíteni). Később több Schumann-műben is felbukkan Paganini alakja, az „ördög hegedűsének több caprice-át is feldolgozta Schumann (op. 3, 1832; op. 10, 1833), valamint a zongorára és zenekarra írt Bevezetés és variációk egy Paganini-témára (befejezetlen, 1830). (Ezeket a 21. oldal 12. lábjegyzetében olvashatjuk. Igaz, nem teljes mű, de e felsorolásból hiányoltam a Carnaval Paganini-tételét.) Éppen ezért csemegeszámba megy a Liszt Paganini-etűdjeivel való összevetés, melyben – érdekes módon – Schumann saját magáról egyes szám harmadik személyben beszél (297–298.)

Immár több mint kétszáz év távlatából érdekes, hogy a recenzens mit írt az akkori kortárs zeneszerzőkről, többek között Mendelssohn kísérőzenéjéről, a Szentivánéji álomról (314–315.), a Dalok szöveg nélkül darabjairól (195., 293–294.), a dán zeneszerző-barát Niels Gade-ról (316–317.), Luigi Cherubini vonósnégyeséről (230–231.), Franz Schubert műveiről (122–123., 222–226., 264–269.). Éppen úgy érdeklődésre tarthatnak számot azok az írások is, melyekben a kor nagy előadóművészeinek hangversenyeiről olvashatunk, mint például Henri Vieuxtemps[9] és Louis Lacombe[10] kamaraestjéről (20–22.), Mendelssohn orgonajátékáról (281–282.), Camille Pleyel[11] (258–259.) és Liszt Ferenc zongorajátékáról (273–280.). Hangfelvételek hiányában Schumann leírásainak köszönhetően legalább megsejthetjük e művészek karizmatikus kisugárzását. Rendkívül bájosak – különösen a későbbiek ismeretében – Schumann Clara Wieck[12] játékát leíró sorai (többet is közöl a kötet). Az első 1833-ban kelt a tizennégy éves csodagyermekről (27.), míg 1838-ban, a tizenkilencéves leány játékát már csak versben tudta leírni a szerző – Álomkép címmel – F. és E. aláírással (221.). (A szituáció nagyon hasonló ahhoz, mikor Tóth Aladár a gyermek Fischer Annie és az ifjú művésznő játékáról szóló beszámolóit olvassuk.)

A végtelenségig lehetne folytatni e kötet izgalmas írásainak felsorolását, de legjobb, ha e sorok olvasója kezébe veszi a kötetet, és élvezi a Schumann-írások gördülékeny, irodalmi igényességgel készült magyar fordításait. Végezetül álljon itt egy miniatűr csokor – egy szubjektív válogatás – Schumann Zenei ház- és életszabályok című írásából, melyek manapság is megfontolandók minden igényes muzsikus számára.
• Tartsd a tempót! Sok virtuóz úgy játszik, ahogy a részeg ember jár. Ne róluk végy példát!
• Ügyelj rá, hogy a hangszer mindig legyen tisztán behangolva!
• Ha elvégezted napi zenei feladatodat, és elfáradtál, ne erőltesd tovább a munkát! Jobb pihenni, mint erőtlenül és kedvtelenül játszani.
• Zenei tanulmányaidat a költők szorgalmas olvasásával pihend ki! És menj sokat a szabad levegőre!
• Ha mindenki az I. hegedű szólamát játszaná, semmiféle zenekar nem állna össze. Becsülj meg minden muzsikust a maga helyén!
• A művészet nem vagyonszerzésre való. Légy minél nagyobb művész! Minden egyéb jön magától!
• A tanulásnak soha sincs vége.

(Robert Schumann: Válogatott írások. Fordította: Hamburger Klára. Szerkesztette és az utószót írta: Csengery Kristóf. Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2020. 344 oldal)

– Kovács Ilona –

[1] A válogatás az alábbi kiadás alapján készült: Paul Bekker (szerk.): Robert Schumann: Gesammelte Schriften über Musik und Musiker (Berlin: Wegweiser, 1922).

[2] „Schumann tanácsai fiatal muzsikusoknak”, in: Dobszay László: A hangok világa.  Szolfézskönyv a zeneiskolák III. osztályának. (Budapest: Editio Musica, 1969), 3., 71.

[3] Friedrich Wieck (1875–1873) német zenepedagógus. Leghíresebb tanítványai lánya, Clara Wieck (később Clara Schumann), és Hans von Bülow.

[4] Allgemeine musikalische Zeitung, 1831. december 7.

[5] A műsor korábbi zenei szignálja is Schumann mű volt: az Intermezzo (op. 4) kezdő ütemei. Az Új Zenei Újság napjainkban is létező műsor, Kroó György halála után (1997) Kovács Sándor zenetörténész a szerkesztő-műsorvezetője.

[6] Ludwig Schunke (1810–1834) német zeneszerző és zongoraművész. „Ludwig Schunke szonátája”, 64–67. Lásd még a 24. oldal 19. lábjegyzetét is.

[7] A közelmúlt kutatásai kétségbe vonják Schumann elmebetegségét, alkoholproblémái miatt viszont valóban rendkívül labilis idegrendszerű volt. Lásd: Balázs István: „Schumann tévesen diagnosztizált betegsége, szellemi leépülése és a »Spätwerk« kérdése”, in: Muzsika 57/10 (2014. október), https://www.epa.hu/00800/00835/00214/EPA00835_muzsika_2014_10_3930.htm, illetve Desiree Hoo: „A Life Misunderstood” https://interlude.hk/a-life-misunderstood/. Utolsó megtekintés. 2021. március 29.

[8] Bővebben lásd e lap hasábjain: „Fryderyk Chopin. Recenzió Alan Walker könyvéről.” Zenekar 2020/6, 55–57., ide: 56.

[9] Henri Vieuxtemps (1820–1881) belga hegedűművész és zeneszerző.

[10] Louis Lacombe (1818–1884) francia zongoraművész.

[11] Camille Pleyel (1811–1875) francia zongoraművésznő.

[12] Clara Wieck (1819–1896) német zongoraművésznő,1840-től Robert Schumann felesége.

Megosztás