Gyászol a szegedi zenei élet

0
156

Március 9-én hajnalban a Covid intenzív osztályon elhunyt Finta János trombitaművész, a Filharmónia volt szegedi kirendeltségvezetője, a város zenei életének ismert és közkedvelt szereplője, aki éveken át igazgatta a Filharmónia Kelet-Magyarország KHT-t is. Haláláról Meszlényi László oboaművész, zenetörténész, a Szegedi Szimfonikus Zenekar egykori tagja, az SZTE Zeneművészeti Kar docense emlékezik meg.

Emlékek Finta Jánosról
Barátságunk az autóban született, amikor ifjúsági hangversenyek ügyében helyszínről-helyszínre utazgattunk. A fellépő művészek busszal vagy autóval jöttek, Jánosnak azonban sietősebb dolga volt, mert adminisztrálnia és intézkednie kellett. Ilyenkor szó esett a távolabbi tervekről, lehetőségekről, és az elhangzott produkciókat minősitettük is. És János mesélt a zenei múltjáról. Az István Gimnáziumról, ahonnan sok barátja, zenész társa ért el később jelentős művészi rangot. Rajongva beszélt további tanulmányainak színhelyéről, a Moszkvai Konzervatóriumról. Bár ő trombita szakot végzett, a legnagyobb benyomást a zongoristák tették rá, akik már hajnali öt órától megostromolták az alagsori termeket, és záróráig csépelték, püfölték a zongorákat.
Isztambul 6 évet jelentett az életében. A keleties sokszínűség már a nyelvhasználat terén is jelentkezett, hiszen török, angol, orosz és magyar nyelvek tengeréből kellett kiválasztani a célra éppen megfelelőt. Budapesten, a Filharmónia dramaturgjaként ismét tanulás várt rá: hogyan kell és lehet a művészi kínálat és a sokarcú kereslet világában egyensúlyt teremteni. Szegedre hozott kínálatában izgalmas színek jelentkeztek, egyebek között: Vukán György, és Szakcsi Lakatos Béla, Borbély Mihály és Orosz Zoltán, de a Bartók Vonósnégyes is.
Tartani lehetett attól, hogy a Klauzál téri irodától való megválása a zenéhez fűződő kapcsolatában is törést jelent. De nem így történt. Együtt mentünk el majd minden koncertre négyesben a feleségek társaságában, csak a jazz koncertekre nem sikerült beszervezni a hölgyeket. Igaz, hogy éjfél után mi is elmenekültünk, mert jogos aggodalmaink támadtak hallásunk épsége dolgában. Budapesten is voltunk, nem egyszer a Müpában. János mindig virtuózan és biztosan vezetett, leszálltunk a parkoló benzingőzös alvilágába, elfogyasztottuk a „kultúr-turisták” papírzacskós vacsoráját, megigazítottuk a sminkeket, nyakkendőket és aztán fel a fények pompás palotájába. A koncert után hazáig tartott a kritikus nézetek ütköztetése, összesimítása.
Szokássá vált, hogy telefonon figyelmeztettük egymást a „felhőkön át” érkező érdekeségekre. János művészi képzettsége és múltja mellett „üzletember” is volt, akit szerfölött érdekeltek a zenei szenzációk: a két hangon, vagy öt oktáv terjedelembe éneklő ember, az 5 éves gyerkőc felnőtteknek is nehéz hegedű-produkciókkal és hasonló világcsodák. Én inkább barokk zenei Ínyencségekre, meg vonósnégyesekre hívtam fel a figyelmét.
(Zárójelben: apám temetése alkalmával, mikor a szörnyű menetben a sírgödör felé vonultunk, állandóan zenei részletek, dallamok kavarogtak a fejemben. Hirtelen robbanásként tört rám az érzés, hogy a zene hazudik, amikor a gyász borzalmát a hangok gyönyörűségébe igyekszik átpárolni. Évekkel később ugyanezt éreztem, anyám temetésén, és még Mozartra is haragudtam, mert a legmélyebb fájdalomból a „Lacrimosa” dallamának gyönyörűségét varázsolta. Aztán évtizedek múltak el, és ma már tudom (vagy tudni vélem), hogy a zene egy egyetemesebb, nagyobb léptékű világról küld számunkra igazság-sugarakat.)
Egy ízben együtt hallgattuk meg Beethoven op. 132-es a-moll vonósnégyesét. Becsületes őszinteséggel vallotta meg, hogy unta és hosszadalmasnak találta. Mellesleg ebben a kvartettben van az Adagio tétel, melyhez a szerző ezt a címet írta „A felgyógyult beteg hálaéneke”. Akkor megbeszéltük, hogy egy nyugalmasabb időszakban ismét összejövünk, és a művet a számára kijáró nyitottsággal és figyelemmel újra meghallgatjuk. Én ismertem János intellektuális befogadó képességét, muzikalitását, és biztos voltam benne, hogy a kvartett és ő előbb-utóbb egymásra találnak.
És most már tudom, hogy ezt a zenét már soha, de soha nem fogjuk együtt meghallgatni…

– Meszlényi László –

Megosztás