Maxim Vengerov a gondolkodáson alapuló zene és a saját hang fontosságáról

0
74
fotó: Kotschy_Gabor_Mupa

Magyarország a zenei életben olyan, mint egy ragyogó szín a festékek palettáján – fogalmazott Maxim Vengerov, aki február 18-án a MÁV Szimfonikusokkal játszotta Mendelssohn e-moll hegedűversenyét Takács-Nagy Gábor vezényletével. A hegedűművész a koncert után adott lapunknak interjút.

Mikor sikeres, és igazán élvezetes a munka egy zenekarral? Milyen tulajdonságok fontosak ahhoz, hogy akár szólistaként, akár karmesterként jól menjen az együttműködés? Zenei képességek, technikai képességek, gondolkodásmód, kölcsönhatás?

Minden területen, minden szituációban kell, hogy legyen egy vezető. Ahhoz, hogy jó vezető legyen az ember, az egyetlen dolog, ami szükséges: mindenkinek meg kell adni a szabadságot ahhoz, hogy zenélhessen. Mindenféle nyomás nélkül kell megadni a szabadságot, az alkalmat az alkotásra, ahogy ez most a Müpában a hangversenyen is történt. Én vagyok a szólista, a karmester irányítja a zenekari folyamatokat, ugyanakkor ott van a koncertmester, aki a vonósok irányításában segédkezik, és minden egyes hangszercsoportnak is megvan a maga szólamvezetője, ott van az első oboás, az első klarinétos, az első fuvolista, és így tovább. Egyszóval mindenki a maga kis szekciójának az irányítója, és egy vezető egyesíti az egész előadást. Vagyis mindenkinek van főnöke (nevet). Mindannyiunknak alázatosnak is kell lennünk, hiszen mindezen a hierarchián túl, ezt a hegedűversenyt Mendelssohn komponálta, és mi csak megpróbáljuk ezt a darabot újrateremteni, lényegében újradefiniálni a komponálási folyamatot. A mostani koncerten úgy éreztem, tökéletesen kiegészítettük egymást a MÁV Szimfonikus Zenekarral, amelyik Takács-Nagy Gábor karmester keze alatt játszott, aki egy briliáns zenész, hegedűművész és karmester, aki minden egyes hangot ismer és érez. Megtiszteltetés volt számomra, hogy neki játszhatok. Voltak pillanatok, amikor meg tudtam mutatni a saját felfedezéseimet, észrevételeimet erről a Mendelssohn-versenyről, néhány tempóváltást, néhány nüansznyi árnyalatot játszottam. Egy-egy pillanatban váratlanul ránéztem, és valami mást akartam neki mutatni, mondani, mint amit általában szoktam, és ezekben a pillanatokban mindenki játéka egyesült. Amikor így működik a kémia és a szinergia, megtörténik a csoda. Ilyenkor mindenki örül és boldog, a zenészek és a közönség is.

Akik nincsenek is fizikailag jelen…

Valóban, ez a Covid okozta kényszerű virtuális tér egy nagyon összetett és nehéz probléma, ugyanakkor nagyon inspiráló körülmény is, hiszen nemcsak azoknak játszhatok, akik ott ülnek a Müpában, hanem az egész világnak, online, élőben. Úgyhogy ez kifejezetten inspirál engem. Jó, hogy ebből a járványügyi helyzetből is sokat tudunk tanulni, például hogy hogyan lehet különböző formákban és módokon játszani, eljutni a közönséghez.

Szerte a világban járva, számtalan zenekarral találkozva – túl azon, hogy maga a zene és a legtöbb zenekar nemzetközi – milyen különbségeket talál az egyes népek, országok zenekarai között? Mennyire érvényesül még a helyi iskolák, tradíciók hatása, és hogy tudná a leginkább jellemezni ebben a magyar zenekarokat?

A Szovjetunióban születtem, a szovjet időszakban, amely mint tudjuk, olyan volt, amilyen, nagyon határozott szovjet iskolánk volt, legyen szó hegedűről, zongoráról, vezénylésről, vagy a zene bármely területéről. Voltak különböző iskolák, mint például a francia és természetesen ott volt Magyarország is a leggazdagabb hagyományokkal, neves magyar gyökerű zeneszerzők és előadóművészek sorával. A világ számára nagyon fontos Magyarország, amely a zenei életben olyan, mint egy ragyogó szín a festékek palettáján. Mára a helyzet már megváltozott, mert a zene globalizálódott, mindenki szabadon utazhat, és természetesen eközben rengeteget tanulunk egymástól. Manapság nem az a fontos, hogy az ember a saját nemzetét, a nemzetének, az iskolájának a hagyományait képviselje, hanem az, hogy a lelkét és – úgyis mondhatnánk – a belső genetikai kódjait bemutassa. Minden embernek megvan a saját beszédhangja. Amikor beszélünk, az emberek felismerik a beszédhangunkat, és ezen keresztül minket magunkat is, ugyanez a helyzet, ha zenélünk, akkor is ugyanezt a felismerést kell lehetővé tennünk. A mai kor arról szól, hogy ezt a saját hangunkat ne veszítsük el. Nagyszerű és sokat adó iskolákról beszélünk, akár az orosz, akár a magyar, akár a német, akár a francia iskolát tekintjük, de ma fennáll annak a veszélye, hogy elveszítjük az egyes zenék identitását. Miért is kellene újra és újra, milliomodszor is eljátszanunk Beethoven szimfóniáit, ha egyik és másik zenekar előadása között nincs érdemi különbség? Alapvetően nincs értelme, és ez a legnagyobb veszély, ez a zene potenciálisan el is tűnik, ha nincsenek olyan fiatal zenészek, akik megpróbálnak önmagukra rátalálni azokon az alapokon, amiket tanultak. A jó tanárok mindig azt mondják, hogy itt nem hallak téged, hiába játszol gyönyörűen, ez nem elég! Nem is kell az embernek semmi különlegeset produkálnia, de bele kell rajzolnia, bele kell vinnie a saját gondolatait, a saját kifejezéseit a kottába, a zenébe. Ez az igazán fontos, nem pedig a tanulmányok eredetének, gyökerének a hangsúlyozása.

Egy interjúban említette, hogy az Auer- hegedűiskola és a Henryk Wieniawski féle lengyel-orosz vonal egyfajta koktélja a játéka, és Zakhar Bron, a tanára az orosz hegedűiskolához tartozott. Bár részben válaszolt már erre a kérdésre, mennyire fontosak ezek a hagyományok az újabb generációknak?

Nagyon fontos, hogy a fiatal művészek tanuljanak a múlt nagy zenészeitől, ez kifejezetten hasznos számukra. Ugyanakkor a gondolkodáson alapuló zene az, ami igazán működik. Először a gondolatainkat vázoljuk fel, majd felvesszük a hangszert, és eljátsszuk azt, amit megfogalmaztunk magunkban. Ettől lesz igazán különleges a zene.

Egy éve említette egy interjúban, hogy a Thomastik húrokat próbálgatja, és azt ígérte, hogy beszámol a tapasztalatokról. Milyen húrok váltak be Önnek?

Az első találkozásom a Thomastik húrokkal egészen lenyűgöző volt, amikor meglátogattam a gyárat. Egészen hihetetlen élmény volt, ahogy láttam, hogyan készülnek ezek a húrok, döbbenetesen magas minőséget képviselve. Aztán jött a Covid-járvány, és nem tudtam többé visszamenni hozzájuk. Ugyanakkor nem adtam fel, hosszútávon folytatni szeretném ezt a kapcsolatot velük, amint erre újra lehetőségem nyílik. A húr minősége nagyon fontos, akár 20-30 százalékot képes hozzátenni a hangzáshoz.

A mostani koncerten milyen húrokat használt?

Thomastik húrokat, de időnként Pirastro Pirazzit is használok, amelyik szintén nagyon jó. Még nem döntöttem, nem tudtam egyik húrtípus mellett sem letenni a voksomat. Nekem egyedül a hangzással szemben vannak követelményeim.

Mit tapasztal, ez a stream-világ mennyire képes kiváltani a hangversenytermi érzést?

Semennyire, ez egészen biztos. A közönség számára egyáltalán nem. Emlékszem, amikor először mentem lemezfelvételre a stúdióba, és csak a mikrofon volt velem szemben, az egész termet üresnek éreztem, a játékom halottnak tűnt számomra, mert hiányzott hozzá a közönség. Idővel azonban megtanultam, hogy a mikrofonban elképzeljem azokat az embereket, akik majd a felvételt hallgatják. A streamelt koncert is hasonló, mint a lemezfelvétel. Azzal a különbséggel, hogy a lemezfelvételnél lehetőség van javításra, bizonyos részek újra játszására. A streamelt koncert viszont élő, és mindennek abban a pillanatban kell tökéletesnek lennie. Úgyhogy szólistának, zenekarnak egyaránt itt is el kell képzelnie a közönséget, az embereket a világ minden tájáról, akik abban a percben hallgatják a zenénket. Nem is érzek semmi különbséget a hagyományos koncertekhez képest, az egyetlen különbség a zene terjedésének a dimenziói, hiszen itt nemcsak egy terem, hanem az egész világ hallhatja a játékunkat. Természetes, hogy fejlődik a világ, a 21. században élünk, nem élhetünk úgy, mint háromszáz évvel ezelőtt. Ki tudja, talán száz év múlva a Marsról közvetítünk hangversenyeket? (nevet) Sosem tudunk visszafelé menni az időben. Akárhogy is halad előre a világ, ami soha nem változik, az a szeretetünk és a szenvedélyünk. Ami számomra fontos, hogy a közvetítés minősége mindig kifogástalan legyen. Rengeteg streamelt koncerten vagyok túl, és mindig megbizonyosodom afelől, hogy a hangminőség, a képminőség a legjobb legyen. A minőségben sosem kötök kompromisszumot.

– Varga-Tóth Rita –

Megosztás