MÁV Szimfonikus Zenekar – 2011. február 3. – Zeneakadémia

0
70

Eredetileg operagálát terveztek Puccini és Korngold műveiből az Erdélyi Miklós bérlet 5. estjeként – a pandémia azonban változtatásokat igényelt. A hangverseny élő közvetítésként vált elérhetővé (tehát többek számára, ráadásul később is meghallgatható/megnézhető), s bár nélkülöznünk kellett az élő zenehallgatás semmivel sem pótolható varázsát, kétségkívül élményszámba menő két órát tölthettünk a készülékeknél.

A kulturális élet megannyi területén (szintjén) tevékenykedők fáradoznak azon, hogy gondoskodjanak rendszeres kínálatról, egyszersmind arról, hogy a művészek „foglalkoztatottságát” némiképp biztosítsák a saját szakterületükön. Ebben a hosszantartó szituációban kivételes teljesítményként üdvözölhettük a február 3-i online-hangversenyt.
Az eredeti koncepció úgy módosult, hogy az első rész Mozart-műsorát javarészben 20. századi magyar program követte, melyben Fekete Gyula: Excelsior! című operájának részletén túl Selmeczi György két olyan operájából csendültek fel részletek, melyeket Szőcs Géza szövegére komponált. Ez már önmagában is indokolhatná a hangverseny címét (In memoriam Szőcs Géza), ám többről volt szó: Ribnyikov gyászzene-értékű szimfónia-tétele előtt részletet hallhattunk a költő-író-irodalomtudós-politikus Hitvallásából. Amelynek mondandóját valóban hitvallásként értelmezhettük, Bogdán Zsolt (a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze) katartikus előadásának köszönhetően. Nem felolvasva, hanem mintegy átlényegülten sajátjává téve a kinyilatkoztatásokat – nem véletlen, hogy a jelenlévő hallgatóság, vagyis a zenekar, nem a produkciónak kijáró tetszésnyilvánítással, hanem már-már szakralitást idéző némasággal reagált rá!

Szükségből erényt: a hangverseny két félidős felépítését a rövidebb műsor esetén is megőrizve, a szünet idejére is élményről gondoskodtak: a Farkas Wellmann Endre által írt-rendezett kisfilmet láthattuk (Meglátni a szirént).
Emlékezetes előadás született, amely a zenei programon kívül arra is törekedett, hogy atmoszféra-teremtő részleteket villantson fel a helyszínből. A Zeneakadémia Nagyterméből, amelynek részlet-szépségeit a felújítás óta is csak mellékesként szoktuk regisztrálni, most néhányszor „premier plánba” kerültek – nem véletlen, hogy számos kommentelő tett rá elismerő megjegyzést.

A látványhoz meglepetés-elemként járult hozzá, hogy legelegánsabb hazai zenekarunkkal vetekedően jelent meg a színpadon a zenekar, a nők egységes stílusú (már fazonjában korántsem uniformizált) ruhája megtette hatását. Persze, „ilyen” együttest leginkább „méltó” fogadtatásban kellene részesíteni – számukra visszajelezve a nem hétköznapi öltözékkel, hogy tudjuk: esemény következik. Erre sajnos online-koncerteknél nincs mód; a nézőnek-hallgatónak maradt a távolság, az előadóknak pedig az üres (ily módon akusztikailag is némiképp módosult) terem. És itt a kettős kihívás: maradandó felvétel készül (tehát nem csupán a pillanat megőrzéséről van szó), ám a stúdiófelvételektől eltérően ismétlési/javítási lehetőség nélkül (NB., legtöbbször a live concert feliratú produkciókat is több azonos műsorú hangverseny anyagából állítják össze) – nélkülözve azt a „bioenergiát”, amelynek létrejöttében a közönségnek is része van.
És itt hadd térjek ki egy pillanatra egy tanulságos olvasmányélményre (amely megjegyzés egyébként könnyen elsikkadhat, ha valaki végig is olvassa a Kusz Veronika közreadásában megjelentetett, Dohnányi Ernő: Válogatott írások és nyilatkozatok című kötete, melyet a Magyar Zenében közölt recenziójában Komlós Katalin is kiemelt): „A muzsikánál az a fontos, hogy a közönség jól legyen diszponálva. Csak így áll elő művész és közönség között a szükséges idegkapcsolat. A rosszul diszponált közönségnél a legjobb játék is hatástalan”.
Nos, ezt a fajta kapcsolatot a jelent körülmények között kényszerűen kell nélkülözniük a muzsikusoknak. Marad viszont a zenére, a játszanivalóra való koncentrálás, amelyhez a megörökítés biztosít magas mércét. Éppen ezért „előadó-barát” gesztus, hogy a műsor egy része közismert és repertoár darabokból, más része megszerettetésre váró (méltó) művekből való. Az énekeseknek jutott némi helyszíni tetszésnyilvánítás a zenekari tagok részéről, akiknek a teljesítménye a spontán lelkes kommentelőkön túl csak utólag kaphatja meg az elismerést.

Kesselyák Gergely irányításával felkészülten és koncentráltan játszott a zenekar, a két Mozart-opera (A varázsfuvola, Don Giovanni) nyitánya és az „operaslágerek” Fekete Attila (Tamino, Don Ottavio), Kovács István (Sarastro, Leporello) és Kele Brigitta (Donna Elvira) előadásában megunhatatlannak bizonyultak. A sajátos körülmények tették lehetővé, hogy Don Ottavio az oldalerkélyről énekelje (elvarázsolt és elvarázsoló) áriáját…
Fekete Gyula operájának 2011-es bemutatóján is Fekete Attilát láttuk-hallottuk Liszt Ferenc szerepében. Ezúttal nem tűnt zavarónak, hogy a Magnificat! áriát kottából énekelte. Ribnyikov VI. szimfóniájának magyarországi bemutatója is Kesselyák Gergely nevéhez fűződik, a Sarabande-tétel műsorra tűzése ebben a megemlékező keretben telitalálat, és a sötét tónusú interpretációt minden bizonnyal segítette a megszólaltatást megelőző prózai élmény.

A Szirén négy részletét egybefüggően előadott „keresztmetszet” hallatán csak sajnálkozhatunk azon, hogy az 1998-ban Luxemburgban bemutatott, és 2005-ben a Müpában is színrevitt operából mindössze 12 percnyit ismertünk meg. Három hálás (jól karakterizált) szerep-szereplő adott inspiráló ízelítőt a műből. A Veron rövid részlete (Szerelmi kettős) ezt követően szinte inkább ráadásszámként hatott (a zsáner-jellegű „betétszám” szövegérthetőségére is lehetett némi panasz).
Szünet-műsorral együtt tartalmas két órát köszönhettünk a MÁV Szimfonikus Zenekar online-koncertjének, amelyet a felvétel idején mintegy 400-an hallgattak, ám azóta a 4000-hez közelít a lejátszások száma – és ha hozzávesszük, hogy egy megtekintés korántsem egy nézőt/hallgatót jelent csupán, biztosak lehetünk abban, hogy ez a produkció hozzájárul a köztudatban is az együttes értékeinek méltó(bb) elismeréséhez.

– Fittler Katalin –

Megosztás