Pannon Filharmonikusok – 2020. december 11.

0
81

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Pannon Filharmonikusok együttese december 11-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben egy „Emlékül” címet viselő esttel tekintett vissza – Bogányi Tibor vezényletével – a pécsi Kodály Központ csodálatos új koncerttermét felavató, tíz évvel ezelőtti hangversenyére. Az esemény Beethoven születésének 250. évfordulójától sem esett távol, így tehát a bécsi klasszika betetőzőjének a program központjában álló Esz-dúr zongoraversenye kétszeresen is időszerű műsorszám volt, ugyanis már a pécsi teremavató hangversenyen is felhangzott – már akkor is a mostani szólista, Ránki Dezső közreműködésével.

Beethoven utolsó versenyművét – amely egyébként 1811 novemberében, mindössze másfél héttel a mai Pannon Filharmonikusok jogelődjének megalapítása előtt csendült fel először Bécsben – a zeneszerző utolsó nyitánya, az 1822-ben komponált Házavatás előzte meg. A szünetet követen azután Schumann egyre inkább a klasszikus kánon részévé váló 2. (C-dúr) szimfóniáját hallhattuk.
A kevéssel a 9. szimfóniát megelőzően komponált Beethoven-nyitányt igazán megvilágító erővel, a remekműnek járó odaadással és gondossággal szólaltatták meg az előadók. A darab ellenállhatatlan sodrása, a sűrű zenekari szövet érzékletes megformálása, az eksztatikus érzelmi tetőpont szuggesztív előkészítése és megformálása, a befejező szakasz kaleidoszkópszerű színváltásai mind megvilágító erővel mutattak rá e kései szimfonikus remeklés kvalitásaira.
Az Esz-dúr zongoraverseny nyitótételének alaphangját Ránki határozta meg a kezdő szóló lehengerlő maestoso karakterével. Ettől kezdve az ő zenélésének alapvető nyugalma és integráló ereje határozta meg az egész előadást. A mű kivételesen gazdag érzelmi és karaktergazdagságát egységes és monumentális megnyilatkozássá integráló szellem azonban Bogányi Tibortól sem idegen, és ő zenekarával együtt kiváló partnernek bizonyult Ránki számára, aki mögött az elkenéstől mentes, tiszta körvonalak, a hangzás és a zenei kisugárzás intenzitása, a tartás nemessége terén sem maradtak el. A szólista egy-egy fejmozdulata is jól érzékeltette a folyamatos kapcsolatot, az együttlélegzést közte és a karmester meg a zenekar között. Különösen magával ragadóan jelentették meg a zene ellágyuló pillanatait, és feltűnt, hogy a pianissimók is mennyire intenzívek, telítettek, koncentráltak voltak. A lassú tétel elején szuggesztív tömörséggel szólalt meg a szordinált vonóskar, a kürtök lágy, simogató játékát pedig tanítani lehetett volna; de az egész hangköltemény a megragadó líraisága és komolysága is maradéktalanul hallhatóvá vált. A zárótételt kirobbanó energia hajtotta előre, s Ránki magasrendű zenélését nem csupán briliáns zongorázás jellemezte, hanem az a mód is, ahogy „megágyazott” a zenekarnak egy-egy megszólalása végén; utolsó futama pedig szinte villámokat szórt. Ugyanakkor a tétel moll hangnemű, elfelhősödő foltjaiban fel-felizzott a szenvedély is.
Schumann személyes válságot tükröző 2. szimfóniájában a súlyos bevezető korálszakasz után, a tétel főrészében Bogányiék szuggesztíven idézték fel a Schumann korábbi műveit gyakran átható fiatalos, élethabzsoló lendületet. Meggyőződhettünk arról is, hogy a fűtöttség, a szenvedély Bogányinál sohasem a percíz, odafigyelő, „gondoskodó” vezénylés rovására valósul meg; s ismét tanúi lehettünk annak a képességének, hogy a karakterek, hangzó felületek kapcsolódását szervesen, magától értetődően formálja meg. A mű egyik „slágere”, a Scherzo elgondolkodtató módon nem követte szolgaian az anyagtalan, mendelssohni „tündértánc” hagyományát: a szólamok némileg testesebben, evilágibban formálódtak meg. Jómagam elgondolkodtatónak és izgalmasnak éreztem ezt a finom elhatárolódást a mű ősbemutatóját vezénylő Mendelssohn stílusától.
Az est egyik legszebb élményével az Adagio espressivo feliratú lassú tétel szolgált, remek tempójával, súlyos-komoly karakterével, szívdobbanásaival és főként a tétel megkapó felforrósodásával. Azután pedig felemelően szólalt meg a zárótétel „kiküzdött” himnikus hangja, a zárórészt megelőző, hallatlanul nyomatékos és sokatmondóan megformált generálpauzával. A Pannon Filharmonikusok hangversenye méltó megemlékezésnek bizonyult. (Malina János)

Megosztás