Miskolci Szimfonikus Zenekar- 2019. március 5. – Művészetek Háza

0
21

Malina János

Egy kissé mintha esetlegesen alakult volna a Miskolci Szimfonikus Zenekar március 5-i, a Művészetek Házában Ménesi Gergely vezényletével adott hangversenyének műsora. A szendvicsszerű szerveződés világos volt ugyan: két szelet bécsi mester között az ötvenes évek magyar kompozíciói (miért is ne); de utóbbiak és a Schubert-darabok mellett Mozart C-dúr fuvola-hárfaversenyének a műsorba szuszakolása – egy másik teljes értékű versenymű, egy nyitány, egy (igaz, viszonylag rövid) zenekari szvit meg egy félórás szimfónia mellé – inkább az (egyébként kitűnő) szólistáknak tett gesztusnak tetszett, semmint organikus programépítésnek. (Azért a korrektség kedvéért leírom: a koncert végén elkaptam a közönség egyik tagjának megjegyzését, aki így sóhajtott fel: „Még elhallgattam volna őket”…)

A hangverseny két zenei súlypontja mindenképpen Szervánszky Endre Fuvolaversenye és Schubert 6., C-dúr szimfóniája volt – ezek érdekes módon egymás mellé szorultak a hangverseny végére, miután a lazább, oldottabb műsorszámok: Schubert két Nyitány olasz stílusban című darabja közül a C-dúr hangnemű (D 591), a divertimento-hangvételű Mozart-kettősverseny és Járdányi Pál Tánczenéje már elhangzottak.

A Schubert-nyitány szürkébb nyitószakasza után a gyors rész könnyedén, gördülékenyen és precízen szólalt meg; általában, az egész hangverseny során talán kétszer fordult elő pillanatnyi aszinkronitás a zenekarban, ettől eltekintve a gyors mozgások és repetíciók is mindig példásan együtt voltak. A Mozart-versenyműben – a karmester és a zenekar korrekt közreműködésével – elsősorban a két hangszerszólista, Matuz István (fuvola) és Szilvásy Júlia teljesítményében gyönyörködhettünk. Hangszínben – gyanítom, elsősorban a meleg, tömör akusztika következtében – jóval kevésbé hatottak karcsúnak, „gyöngyházfényűnek”, mint általában, vagy mint legutóbb éppen a két Szegeden hallott szólista. Viszont mind a ketten kitűntek éneklő dallamformálásukkal – ami különösen a hárfa esetében szép teljesítmény –, játékuk artikulációs és dinamikai differenciáltságával, pontosságukkal, és különösen a lassú tétel eseményekben gazdag kadenciájában. Mindehhez a zenekar kifogástalanul precíz játékával tűnt ki.

A hangverseny második félidejének első száma a 100 évvel ezelőtt született jelentős zeneszerzőre és kimagasló jelentőségű népzenetudósra, Járdányi Pálra emlékezett. 1950-ben komponált, az életművön belül különösebb súllyal nem rendelkező, de könnyen emészthető, hét rövid tételből álló szvitje biztos tudással és jó ízléssel megírt darab, számos Kodály- és Bartók-áthallással. A kor elvárásai őt is arra szorították, hogy a „formalizmus” vádját elkerülendő, a „néphez” közeli és neki szóló zenét komponáljon; de ő legalább igazán közelről ismerte azt a népzenei anyagot, amelyet feldolgozott. Szépen szólaltak meg a kodályos oboa-, klarinét- és kürtszólók, és kifogástalanul, csiszoltan szólt az egész zenekar.

Ezután Szervánszky Endre 1953-ban befejezett, a fuvolás Jeney Zoltánnak ajánlott fuvolaversenye következett, amely viszont a kor egyik legfontosabb magyar versenyműve és szerzőjének egyik főműve. Matuz István, aki a Jeneyt követő generációban az egész magyar fuvolarepertoár kiemelkedő specialistája, abszolút anyanyelvi szinten és lehengerlő virtuozitással játszotta a fuvolaszólamot, beleértve a zárótétel cadenzájának transzcendens nehézségű, „kétszólamú” szakaszát. A teljes szimfonikus zenekar ellensúlyaként hallatlanul magvas és nagy átütőerejű fuvolahangja is itt volt igazán a helyén. A zenekar is tejesen rendben volt, sőt helyenként kifejezetten imponáló, így a lassú tétel hatásos négy kürtös epizódjában.

A zárószámban, a Schubert-szimfóniában végre megérteni véltem, miért volt bennem mindvégig valamilyen hiányérzet a zenekarral kapcsolatban. Tudniillik rájöttem, hogy az ok nem a zenekarban, hanem a karmesterben rejlik. Ménesi Gergely jól képzett karmester, biztosan irányít, mozdulatai kontrolláltak, sőt a tempói is „ültek”. A Schubert-szimfóniában azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a zenének inkább a felületi tényezőire koncentrál, amelyek alatt többnyire nem rejlik elég differenciáltság a dinamika, az artikuláció és az agogika tekintetében. Először az tűnt fel, hogy amikor Ménesi mozdulataival egyértelműen decrescendót jelez, akkor abból szinte semmi nem valósul meg. De az éles dinamikai váltások is alig voltak érzékelhetők: egy szál fuvolájával Matuz István dinamikai kontrasztjai jóval kifejezettebbek voltak. Azután nagyon sok volt a hosszabb szakaszokon egyenletesen lüktető, már-már gépies mozgás, a tagoló szerepű (mikro)cezúrák hierarchiája nélkül. Mindezt, úgy látszik, nem követelte meg a próbán, s az eredmény egy alapvetően eseményekben szegény, helyenként monoton hatást keltő zenélés lett, kifejezetten jó színvonalon előadva. Kivételek leginkább – szerencsére – a Schubert-szimfóniában akadtak, például a Scherzóban végre megjelent a könnyedség, a szökellő karakter, valamitől élni kezdett a basszus; majd a zárótétel rossinis csintalansága sem sikkadt el, és a kezdő anyag visszatérése is kellően elő volt készítve.
Én még bizakodom.

Megosztás