Győri Filharmonikus Zenekar – 2020. február 27. – Richter-terem

0
32

Malina János

Február 27-én „Kikelet” címmel adott hangversenyt a Győri Filharmonikus Zenekar a Richter-teremben, „Felfedezések 2019/2020” hangversenysorozat részeként. Az est vendégkarmestere a fiatal Káli Gábor volt, aki az utóbbi időben sok elismerést aratott a nemzetközi hangversenyéletben, és szerencsére itthon is rendszeresen szerepel különböző zenekarok élén. Érdekes, bár tavaszinak csak részben mondható programot vezényelt: Bartók Bélának a Tizenöt magyar parasztdal című zongoraciklus darabjaiból válogatott, meghangszerelt és két tételbe szervezett, Magyar parasztdalok című zenekari műve, Dvořák kései, ritkán játszott szimfonikus költeménye, A vízimanó (Vodník), végül pedig Schumann I. (B-dúr), „Tavaszi” szimfóniája.

Bartók 1933-ban elkészült zenekari népdalfeldolgozás-átiratai két évvel később követték a jóval népszerűbb Magyar képeket, és nyilván ugyanazt a célt szolgálták: hogy növelje azoknak a zenekari kompozícióinak csekély számát, amelyek könnyebben befogadhatóak a közönség többsége számára, mint az utolsó két jelentős mű, a két zongoraverseny. A Magyar parasztdalok mindazonáltal kevésbé bizonyult sikeresnek elődjénél, részben a hálás zsánerdarabok hiánya miatt, részint pedig azért, mert a viszonylag rövid népdalok az egy tételbe történő összegyúrás ellenére is kevésbé hatásosak zenekaron, mint az eredeti zongoraváltozatban. Az interpretáción amúgy nem múlott semmi: koncentrált és színekben kaleidoszkópszerűen gazdag előadásnak lehettünk tanúi, egyszersmind megfigyelhettük a Richter-terem pódiumának kitűnő akusztikai tulajdonságait is. Ebben az akusztikai térben az összes hangszer, bárhol helyezkedjék is el a pódiumon, kitűnően hallható, a kialakuló hangzáskép (ez a zenekar erénye is persze) gömbölyű és meleg, anélkül, hogy ennek az áttetszőség, a részletek hallhatósága áldozatul esne. Ha valami nem ideális ebben a teremben, akkor az, sajnos, építészeti adottság: jól esne, ha – a pécsi „új” hangversenyteremhez hasonlóan – ez a nemesen összegyúrt, koncentrált hangzás nagyobb teret tölthetne be, tágasabb teremben nyerhetné el végső tér-élményét.

A kitűnő „repertoárértékű” Dvořák-darab, a zenekari életművet lezáró öt kései szimfonikus költemény egyike, eléggé elüt a sokat játszott szimfóniáktól: modernebb, meglepetésekben, effektusokban gazdagabb, üdébb-frissebb amazoknál, a szüzsé horrorszerű elemei ellenére. Káliék előadása érzékenyen mutatott rá a partitúra eredeti vonásaira, helyenként a kései Liszt zongoradarabjait idéző, komor harmóniáira, expresszíven rajzolta meg a szélsőséges érzelmeket, és szépen építette fel a hatalmas fokozásokat.

Ezzel együtt a hangverseny tetőpontját a Schumann-szimfónia képezte, amely jelentőségével és sajátos szépségeivel az eladók számra a legnagyobb kihívást jelentette; ezek a kihívások pedig a legjobbakat hozták ki karmesterből és zenekarból egyaránt.
Legelőször a nyitótétel szinte Mendelssohnt idéző, ifjúi lendülete ígérte azt, hogy igazán értő és jelentős előadásra számíthatunk. A lassú bevezetésből kitörő Allegro molto vivace remek tempója feltartóztathatatlannak bizonyult, ami azonban ennél is több, nem vált monoton száguldássá, hanem számtalan finom retorikai gesztus, s a zene játékos karaktere számára is helyet biztosított; Káli vezénylésében az erőteljesség figyelmes eleganciával társult. Emellett most bontakozott ki igazán, teljes egészében a zenekari hangzás a maga teljes, harmonikus szépségében. A vérpezsdítő kezdet után a Larghetto áhítatos nyugalma jelentett tökéletes kontrasztot a maga nagy legato íveivel és meleg színeivel. Egy apró hiányérzetem mégis volt, ámbár lehetséges, hogy ez a pódium terének talán túlságosan is „jó” akusztikájával függ össze: úgy tetszett ugyanis, hogy nem hallok igazi pianissimókat a zenekartól, mint ahogy talán már a nyitótételben is kontrasztosabbak lehettek volna a subito pianók.

A bonyolult szerkezetű, eseménydús scherzo megint elbűvölt sodrásával, könnyedségével, az első trió a keresetlen vidámságával, s egy kellő türelemmel s így nagy hangsúllyal megváratott, jóleső fermatás szünettel. Az agogika választékossága és jelentékenysége azután a zárótételben is megmutatkozott. Kálinak „volt ideje” mindenre, miközben a hangulatilag finoman fodrozott tételből valóban képszerű, pompás tablót formált. S ne felejtsük el külön megdicsérni a pompás kürtszólamot se…

Megosztás