Szegedi Szimfonikus Zenekar – 2020. február 25. – Szegedi Nemzeti Színház

0
158

Malina János

Pál Tamás vezényelte a Szegedi Szimfonikus Zenekart február 25-én a Tisza-parti Nemzeti Színházban. A programban a három nagy bécsi klasszikus szerző művei szerepeltek születésük sorrendjében: Haydntól a La passione melléknevű, 49-es számú f-moll szimfónia, az egyik legkorábbi a 35–40 éves kora között komponált szenvedélyes hangú szimfóniák közül; Mozarttól a 22 évesen Párizsban komponált C-dúr fuvola-hárfaverseny; és Beethoven 7. (A-dúr) szimfóniája. A program elkerüli az effajta „full Classics” koncertek fő veszélyét, azt, hogy Haydnt afféle „bemelegítéshez éppen megfelelő” kismesterként kezeli, viszont azon az áron, hogy Mozartot hozta hasonló helyzetbe kevés igazán átütő művei egyikének, az ő szintjén inkább méltán közkedvelt szórakoztató zenei darabnak nevezhető kettősversenynek a Hetedik elé helyezésével.

A La passione – könnyen lehet, hogy a cím nem általában a szenvedélyre, hanem a passió-időszakra utal – tehát Haydn nagyságrendjét kellő súllyal demonstráló darab, ez alkalommal azonban bizonyos hiányérzettel hallgattam. Egyrészt azért, mert először is meg kellett barátkoznom a szegedi Nemzeti Színház meglehetősen sivár akusztikájával, amelyen nem sokat javított a zenekar mögött ferdén elhelyezett hangvető tükör – bár jól mutatta a javító szándék meglétét. A hiányérzet második oka összefüggött az elsővel: bármennyire igaz, hogy a kegyetlen akusztika igazságtalanul teregetett ki minden apró gyarlóságot, szétszólást és egy bizonyos alapvető kásásságot, egyes fúvósok játékában pedig a félénk, szárnyalónak nem nevezhető játékot, mindez tapasztalható volt, és arra utalt, hogy ilyen kamarazenekari létszámban történő szerepléshez az együttesnek át még le kell győznie bizonyos korlátokat. A harmadik hiányérzetet Pál Tamás megközelítése okozta azáltal, hogy – talán valamiféle „klasszikus egyensúlyt” keresve – Haydn folyamatosan „ugrásra kész” zenéjét mindegyre lekerekíteni igyekezett, hatalmas ívekbe fogta össze, ami által a különféle izgalmas effektusok túlságosan megszelídültek, és rendre elmaradtak a Haydn zenéjére jellemző izgalmak és hirtelen váltások.

A Mozart-kettősverseny kevésbé érzékeny az effajta problémákra, hiszen két hálás és briliáns hangszerszólam köti le elsősorban a hallgató figyelmét. Bálint János (fuvola) és Razvaljajeva Anasztázia (hárfa) játékában pedig volt mire figyelnünk. Miközben Pál Tamás ebben a darabban remekül ragadta meg a tempókat és a karaktereket (az operás karaktereket is találóan hangsúlyozta egy-egy érzelmesebb moll-pillanatban), Bálint János játéka a szó legjobb értelmében elegáns volt: könnyed és szökellő, ha kellett, választékosan érzelmes, agogikailag hajlékony és sokszínűen artikulált – mindehhez hangja is magvasan, fényesen csengett. Razveljejeva Anasztázia ugyancsak nagyon szuggesztíven, kontrolláltan és magabiztos technikával hárfázott, s a két közös kadenciában tökéletes szinkronban, egymást inspirálva játszott a két művész.

A Beethoven-szimfónia azután lényegesen súlyosabb és kiegyensúlyozottabb zenei élményt hozott. A hatalmas remekmű immár tökéletesen megfelelt a karmester művészi egyéniségének, és a teljes létszámban játszó zenekar is egy nagyságrenddel homogénabb hangzással és meggyőzőbben zenélt – már csak Pál Tamás szuggesztív vezénylésének hatására is. Ez a magával ragadó erő már a nyitótétel lassú bevezetésében megjelent, és mindvégig emlékezetessé tette és egységbe is foglalta az egész szimfóniát. Szuggesztív váltásoknak, kitárulkozó pillanatoknak lehettünk tanúi, s a karmester és a zenészek érezhető élvezettel tárták fel Beethoven zenéjének színfantáziáját. Az Allegretto daktilikus „harmónia-dallama” érdekes egyéni karakterrel öltött testet: Pál, bár szép sötétbarna színt kevert ki a mély vonósokból, komótos tempójával nem a tragikus, hanem inkább az elgondolkodó karaktert hangsúlyozva – majd roppant energiával korbácsolta fel és nyugtatta le újra a ritmikai monotóniája révén eksztatikussá váló folyamatot. Ebből az anyagból rakétaként tört fel a Presto, emlékezetes precizitással előadott triójával. S Pál a zárótételben, amelyet Wagner a tánc apoteózisának nevezett, ugyancsak meg tudott mutatni eredeti karaktereket: hajsza- és indulószerű elemeket. Erőteljes előadás volt.

 

 

Megosztás