Savaria Szimfonikus Zenekar – 2020. február 23. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – Művészetek Palotája

0
270

Malina János

„Felfedezések” címmel adott igen érdekes hangversenyt a Savaria Szimfonikus Zenekar a Művészetek Palotájában február 23-án, Madaras Gergely vezényletével. A műsort teljes egészében jellegzetesen nemzeti hangvételű kompozíciók alkották, amelyek mind a múlt század tízes és húszas éveiben keletkeztek, ám két olyannyira különböző zenei hátterű országban, mint – a művek keletkezése és a hangverseny időrendjében – Anglia és Magyarország.

És valóban a felfedezés erejével hatott, hogy a program a vártnál több párhuzamos vonást tárt fel a hangverseny két félideje között. Hogy mindkét félidőben hallottunk versenymű(szerű) darabot, és hogy mindkét anyagban szerepelt „rapszódia” című vagy alcímű kompozíció, arról még gondolhatjuk, hogy ezeket a párhuzamokat csupán a válogatás generálta. Az azonban már jóval izgalmasabb körülmény, hogy Bartók mellett az I. világháborúban elesett zeneszerző-tehetség, George Butterworth is hozzá hasonlóan, fonográffal, tudományos igénnyel gyűjtött népdalt – s ő ráadásul a népzene mellett a néptáncnak is avatott ismerője, sőt gyakorlója volt.

A koncert első számaként a fiatalon elhunyt Butterworth kevés fennmaradt műve közül talán a legmaradandóbb, a kortársak által nagyra értékelt A Shropshire Lad – rapszódia zenekarra című tízperces zenekari kompozíciója hangzott fel – egy zenekarkezelésében, színvilágában meglepően érett és tömör hangköltemény sok-sok őszi színnel és melankóliával. Madaras Gergely szépen bontotta ki előttünk a mű ködös atmoszféráját, ezáltal ideális bevezetést szolgáltatva egy „még angolabb” és sokkal ismertebb, immár inkább depresszív-tragikus, mintsem csak borongós műhöz: Elgar nevezetes Csellóversenyéhez, amelyet a szerző „háborús requiemjeként” is szokás emlegetni. Elgar lelkiállapotára a közvetlen közelről megélt világháborús eseményeken kívül a felesége halála is rányomta a bélyegét, s a mű nagy részét egy erdei ház magányában komponálta. Mindezt könnyű a csellóversenyből is kihallani, ám ez a mű sokkal jelentékenyebb, gazdagabb alkotás annál, hogy csupán ennyit mondjon el a hallgatójának. Nem véletlen, hogy egy fiatal, átütő tehetségű virtuóz, Jacqueline du Pré vitte diadalra a darabot évtizedekkel annak megszületése után. A Müpában ugyancsak egy fiatal, átütő tehetségű, virtuóz hölgy, a belga Camille Thomas játszotta a versenymű magánszólamát – hogy méltó utódról van szó, azt mindjárt a művet megnyitó szóló-recitativóból megérezhettük. Sötéten izzó csellóhangja széles kifejezési skálával párosult a zokogástól a kirobbanó fájdalomig, de az Allegro molto tételrészben Thomas briliáns technikája és a könnyedséghez való affinitása is megmutatkozott. Madaras, alaposan a mű mélyére hatolva, képes volt érzékeltetni annak karaktergazdagságát és zenei sokszínűségét, a Savaria zenészei pedig kitűnő partnereinek bizonyultak.

A hangverseny második fele Bartók 1. és 2. rapszódiájának hegedűre és zenekarra adaptált változatával kezdődött. A különben kitűnő műsorfüzet szemérmesen hallgatott a zenekaros változatok átirat jellegéről, tehát arról, hogy ebben az esetben csak a legtágabb értelemben beszélhetünk versenymű jellegről. Azt hiszem, hogy – a kétzongorás-ütőhangszeres szonáta versenymű-átiratához hasonlóan – ezek az adaptációk is nélkülözik az eredeti elementáris szuggesztivitását. Ha tehát a fiatal Langer Ágnes szólójával a két rapszódiát hangulatosnak, sőt többnek is: precíznek és élettelinek, de az igazi átütőerőt nélkülözőnek érzékeltük, akkor az valószínűleg nem Langer, Madaras vagy a zenekar odaadásán és kifogástalan teljesítményén múlott.

Utolsó számként csendült fel Dohnányi Ernő Ruralia Hungarica című ritkán hallható zenekari szvitje, amely szerzőjének legjobb zenekari kompozíciói közé tartozik. Egyaránt érvényesül benne hatalmas karmesteri tapasztalata, fölényes hangszerelési tudása és fantáziája, valamint időről időre elemi erővel felszínre bukkanó humora. Valóságos jutalomjáték volt ez egy olyan zenekar számára, mint a Savaria Szimfonikus Zenekar, amely összeforrott hangzását, játékának ritmikai intenzitását és a különböző zenekarrészek kiegyensúlyozott technikai teljesítményéét is megcsillogtathatta benne. Hadd húzzam alá külön a mű 4., lassú tételét, amely kitárulkozó hangjával Dohnányi jellegzetes ihletkitöréseinek egyike, s amelyet ezen az estén igazán nemes és poétikus módon tolmácsolt Madaras Gergely és a szombathelyi zenekar.

Megosztás