Lavotta János emlékezete – most és száz évvel ezelőtt

0
306

Gombos László

Száz évvel ezelőtt, 1920-ban emlékezett meg a zenevilág Lavotta János (1764–1820), a „magyar Orfeusz” halálának centenáriumáról, és most, a bicentenárium idején a művész ismét megszólítja a muzsikustársadalmat, hogy példáján keresztül saját viszonyainkkal, azaz önmagunkkal vessünk számot. Két évszázad nem csak arra elegendő, hogy az egykor megbecsült név fénye elhalványuljon, de ennyi idő során a rá emlékezők generációi is feledésbe merülhettek már. Azaz az ő egykori erőfeszítéseik is, melyekkel a nagy muzsikusnak adóztak, „történelem”-mé váltak, megemlékezéseik szándéka és mondanivalója pedig számos tanulsággal szolgál a mi számunkra is.

Ki volt Lavotta János?

– kérdezhetjük még azelőtt, hogy a „kóbor hegedűs” emlékezetére térnénk. Életéről és művészetéről sajnálatosan kevés adattal rendelkezünk, a kérdést azonban újra meg újra fel kell tennünk, talán nem is annyira a válasz, hanem önmagunk kedvéért. A lexikonok és a zenetörténeti írások alig néhány tucatnyi információt tartalmaznak a hegedűművész-zeneszerző életéről, aki 1764-ben született Pusztafödémesen, Pozsony vármegyében (nemesi előneve ‘izsépfalvi és kevelházi’), középiskolai tanulmányait Nagyszombatban és Pozsonyban végezte, majd a 80-as évek közepén jogot hallgatott Pozsonyban és Pesten. Pályáját utóbbi helyen kezdte kormányhivatalnokként, egy évig magántanító volt Zichy Károlynál, 1792-ben, 28 évesen azonban végleg a zenészhivatást választotta. Nehezen viselte a kötöttségeket, ezért sehol sem tudott megmaradni néhány évnél tovább. Az 1792–3-as évadban a pest-budai magyar színjátszó társaság, 1802 és 1804 között a kolozsvári színtársulat zenei vezetője volt, közben a 90-es évek végén Miskolcon tartózkodott. Életének nagy részében vándor életmódot folytatott, zenét tanított és nemesi kúriákon muzsikált. 1820 nyarán egy barátjánál vendégeskedett Tállyán, itt hunyt el augusztus 11-én. Túlságosan szerette a jó magyar borokat, végzetét is jórészt ez okozta.
Lavotta a magyar verbunkos zene úttörője volt, Bihari Jánossal és Csermák Antallal együtt az ún. „verbunkos triász” tagja. Az elsők közé tartozott, aki megpróbálta továbbfejleszteni a kis táncformákat azáltal, hogy ezekből programzenei szviteket állított össze (Nota Insurrectionalis Hungarica az 1797-es nemesi felkelés alkalmából; Szigetvár ostroma). Emellett számos kisebb hegedűdarabot és dalt komponált, fennmaradt zeneművei azonban önmagukban csak töredékes képet adhatnak a jelentőségéről. Ugyanakkor előadóművészi tetteit, a kép- és hangrögzítés korát megelőzően, legfeljebb az emlékezet tarthatta életben, néhány emberöltő elteltével pedig csupán néhány országszerte ismert dal őrizte a nevét.

Lavotta legendája a 20. század elején

Az említett 1920-as évfordulót megelőző két évtizedben azonban kedvező fordulat történt Lavottával kapcsolatban. Közel száz esztendő általában minőségi változást hoz egy-egy személy megítélésében: miután korának már utolsó, közvetett tanúja is eltávozott, neve vagy feledésbe merül, vagy legendává magasztosul. Lavottával az utóbbi történt. Életrajzának legtöbb eseményét, hegedűjátékának varázsát elhomályosította az idő, legendája viszont az évtizedek során lassan kicsírázott és gyökeret vert a társadalomban, majd látványosan szárba szökkent a 20. század elején.

Mire halálának centenáriumára emlékeztek, Lavotta alakja egy dicső korszak jelképe lett, aminek legendáiból – egy elvesztett világháborút követően – erőt meríthetett a megcsonkított ország testileg és lelkileg megnyomorított lakossága. De a hősökre hivatkozva önigazolást is nyerhetett a közelmúltban elkövetett vétkekért, ki ezért, ki azért – talán csak a „végső ítélőszék” mondja majd ki egyszer, hogy egy-egy helyzetben ki lehetett a vétkes, és ki az áldozat. Mindenesetre Lavottát, aki legfeljebb a tollával és vonójával harcolt a maga idején, az idő addigra már felülemelte az aktuálpolitika világán, példája és zenéje legalább annyi vigasztalást hozott a sok háborúságot és veszteséget követően, mint amennyire a hazafias buzdítás eszköze lehetett.

1920. július 18-án a Területvédő Liga egész napos Lavotta-emlékünnepet szervezett Tállyán: délelőtt ünnepi misét mondtak a helyi katolikus templomban, istentiszteletet tartottak az evangélikus templomban (Kossuth Lajos keresztelőhelyén), és gyűlést rendeztek a Rákóczi-kastély udvarán. Délután a temetőben zenével és beszéddel emlékeztek Lavotta sírja mellett, este pedig hangverseny következett a Fekete Sas fogadóban. Valamennyi eseményen hírneves művészek működtek közre a helyi dalárda és cigányzenekar mellett: Berts Mimi és Toronyi Gyula az Operaház, valamint Hegyi Anna, a Király Színház művésze énekelt, Somló Emma, a Nemzeti Színház tagja szavalt, Géczy Barnabás, az operazenekar tagja Lavotta egykori Stradivarius hegedűjét szólaltatta meg. A szólószámokat Radnai Miklós, a Zeneakadémia tanára (hamarosan az Operaház igazgatója) kísérte zongorán.

A fenti események részletes műsora nyomtatásban is megjelent a Lavotta-centenárium alkalmával kiadott emlékfüzet első lapjain.

A kiadványban ezt követően értékelést olvashatunk a zeneköltő jelentőségéről és pályájáról Lavotta János emlékezete címmel, melynek megírására ki mást is kérhettek volna fel, mint a kor elsőszámú magyar hegedűsét, Hubay Jenőt. Hiszen az ő nevéhez főződött a világhírű magyar hegedűiskola megteremtése, és 1919-es kinevezése óta a magyar zeneélet egyik hivatalos vezetőjének számított a Zeneakadémia igazgatójaként. Honfitársai joggal tarthatták Lavotta méltó utódának, hiszen négy évtizede folytatta nagy sikerrel a „magyar Orfeusz” munkáját. Semmit sem vont le Hubay írásának értékéből, hogy az nem az említett alkalomra készült, hanem már két évvel korábban, 1918-ban megjelent, és a szóban forgó emlékfüzet mellett 1920 augusztusában az Ország Világ című képes hetilapban, majd egy évvel később A Társaság lapjain is napvilágot látott.

Daliás idők muzsikája

Hubay említett Lavotta-tanulmányának első megjelenése az 1920-as centenáriumi megemlékezés közvetlen előzményének számít, és a két esemény körülményein kívül a rendezők szándéka is hasonlóságokat mutat. 1918. május hó 26-án, Daliás idők muzsikája címmel, jótékony célú zeneünnepet rendeztek a Magyar Királyi Operaházban a háborúban elesettek özvegyeinek és árváinak javára, és az alkalomra díszes, reprezentatív kötetet adtak ki.

Ebben kapott helyet Hubay írása is. A kötet a hangverseny alapötletét követte, amelyben a magyar történelem hősi korszakait elevenítették fel pompás díszletekkel és az adott korokból vett zenével és feldolgozásokkal, Tinóditól a kuruc nótákon és a napóleoni háborúk dalain át a szabadságharcig és a kortársakig, a még zajló világháború katonanótáival bezárólag (Hubay c-moll szimfóniájának két tétele is elhangzott a szerző vezényletével). Az est programján, melyet Haraszti Emil állított össze, két zenemű hangzott el Lavottától: a Hallgató magyar és a Bokázó, mindkettő Hubay zenekari feldolgozásában, Rékai Nándor vezényletével.

Lavotta zenéje tehát a magyar történelem egyik „daliás” korszakának jelképeként szerepelt, a művész pedig azon „hősök” előfutáraként kapott helyet, akik a még zajló, aktuális harci cselekmények résztvevői voltak. Ezzel a kontextussal és a zeneünnep alkalmából kiadott kötet írásaival is kontrasztot alkot Hubay Lavotta-tanulmánya, amelyben egyetlen szó sincs a harci zenéről. Miközben a szerkesztők Lavotta alakját feltehetően a háború dicső oldalának ábrázolására akarták felhasználni, Hubay kizárólag művészi kérdésekkel foglalkozott. A közismerten pacifista hegedűművész mintha került volna minden olyan kifejezést, amely a többi cikk tematikájához kapcsolódott. Néhány cím a kiadványból: A magyar katona a krónikában (Beöthy Zsolt), Az inszurrekció dalvilága (Császár Elemér), Liszt Ferenc harci zenéje (Molnár Géza), A mai magyar katonanóta (Kacsóh Pongrác), A szabadságharc zenéje (Cserna Andor). Haraszti Emil A tárogató című tanulmányának címe a fentiektől eltérő témát ígért, a szerző azonban már az első mondatok hangütésével a kötet egészéhez közelítette írását: „Legnemzetibb hangszerünk a tárogató. Korhadt öblében évszázados keservek, rég lezajlott csaták emlékei, rég porladó hősök harci kiáltásai szunnyadnak.”

A Hubay által megrajzolt Lavotta-portré is egy hőst ábrázol, olyant azonban, aki kard helyett a művészetével szerzett dicsőséget hazájának. A tanulmányt csupán egyetlen kifejezés, az első mondat „inszurrekciós” jelzője kapcsolja a Daliás idők témájához, hogy segítségével kijelölje a helyét az operaházi est időrendjében: „E név hallatára ki ne gondolna a „Sárga cserebogár” és sok száz más gyönyörű magyar nótára, melyik magyar szívben ne dobbanna meg a hála érzete az inszurrekciós idők e legnagyobb dalnoka iránt?”
Hubay ezután találóan írta le Lavotta korának társadalmi viszonyait, melyek nem kedveztek a nemesség tagjainak, ha ki akarták bontakoztatni művészi tehetségüket. Először azokat a körülményeket vázolta, melyek szorításából másfélszáz évvel korábban Lavottának is ki kellett törnie. „Alig van ország, amely több zenei tehetséget produkált volna, mint a mienk. De sajnos, az úri osztály a zenei pályát, sőt minden művészi pályát, mint olyant, lenézte, foglalkozásnak, életcélnak és pályának elfogadni nem akarta. Így csak természetes, hogy az e körökből kikerülő sokszor igen nagy tehetségek, csak úri műkedvelők maradtak. […] mindazok, akik tehetségüknél fogva komoly, nagy műveket alkothattak volna, csak nótákkal vagy dalokkal gazdagították zeneirodalmunkat. […] Sehol a külföldön nem találkozunk efajta úri műkedvelőkkel, akik országos hírnévre tesznek szert dalaik révén. Ez hazánknak egyik különlegessége. […] Nálunk, még nem is oly nagyon régen, a muzsikus vagy piktor foglalkozása inkompatibilis volt az úri felfogással. Előbb a gimnáziumot, utána a jogot kellett a fiúnak elvégeznie, s ha már a diploma zsebében volt s deres fővel valamely állami vagy városi hivatalban elhelyezkedett, ám akkor, szabad óráiban a művészettel is foglalkozhatott. Persze ekkor már késő volt. […] Hiába tehetséges valaki, ha nem képezi magát a legalaposabban s nem fejleszti tehetségét kora ifjúságától kezdve a legnagyobb és legkitartóbb szorgalommal.”

Az idézett szakaszt megelőzően Hubay feltette a kérdést: „Művész volt-e Lavotta?” Válaszának természeti hasonlatával egyszerre helyezte magas régiókba Lavotta teljesítményét, és emelte ki autodidakta vonásait: „Olyan értelemben volt az, mint a csalogány, mely minden tavasszal Isten szabad ege alatt rendezi elbűvölő hangversenyeit.” Hubay nyilvánvalóan nem végzett forráskutatást Lavotta pályáját illetően, ismereteit a kézikönyvekből és kollégáitól szerezte. Tudomása volt a művész zenei tanulmányairól, melyek révén kiemelkedett korának dilettáns muzsikusai közül: „Lavotta azonban dacára előkelő származásának, nem tartozott a népdalköltők azon csoportjához, kik a kottákat alig ismerték, hanem komolyan foglalkozott a zenével. Hegedülni rendszeresen tanult; sőt midőn atyja őt 1784-ben húsz éves korában a katonaságtól kiszabadította, Bécsbe küldte zenei kiképzésének befejezése végett és ott, mint mondják, zeneelméleti és zeneszerzési tanulmányokat folytatott. Tehát bizonyos fokig képzett zenésznek lehetne őt minősíteni.”
A feltételes mód használata azonban már a zeneakadémiai professzor szigorú ítéletét előlegezi, melyet Hubay nem a feledés homályába veszett életrajzi adatok, hanem a fennmaradt művek nyomán fogalmazott meg: „Ámde szerzeményeinek művészi becsét mérlegelve mégis azon kritikai megállapításhoz jutunk, hogy műveiben szebbnél szebb, ihletett, költői gondolatokkal találkozunk ugyan, de kidolgozás tekintetében alig emelkednek művészi magaslatra. Lavotta a legegyszerűbb tánc- és dalformákból kibontakozni nem tudott. Ebből következtetve zenei képzettsége és szaktudása csak felületes lehetett.”

Hubay tehát a számára elérhető források alapján Lavotta pályájának és zenei hagyatékának tárgyilagos megítélésére törekedett, a művész szerepének és jelentőségének megfogalmazásában pedig korának általános véleményét foglalta össze. Az ő szavai azonban lényegesen nagyobb és maradandóbb hatást keltettek az ország zenésztársadalmában, mintha ugyanazokat bárki más vetette volna papírra. Tanulmánya végén, a társadalmi környezet és a zenei képzettség leírása után piedesztálra emelte hősét, talán arra is utalva, hogy nem az inszurrekciós „idők” voltak „daliásak”, hanem Lavotta maga: „És Lavotta működése mégis rendkívül nagy jelentőségű a magyar zene fejlődésében. Ő több ebben egy láncszemnél, ő valóságos kapocs a múlt és jelen között. […] Ha Lavotta a magyar zenét nem vitte volna egy lépéssel előbbre, úgy későbben a Bánk bán sem íródott volna. […] előhírnöke és előkészítője volt a magyar művészi zene megszületésének. […] Milyen tűzről pattant magyarság van az ő tánczenéjében! Mennyi eredetiség, mennyi szív, mennyi változatosság! De ha ő csak a „Lavotta első szerelme” című megható hallgatójával és az örökszép „Cserebogár, sárga cserebogár” dallal ajándékozta volna meg nemzetét, ez is elég lenne, hogy emlékét ne csak kőbe véssük, hanem szíveinkben mindenkor kegyelettel őrizzük!”

A sors iróniája, hogy Hubay éppen arra a két dallamra hivatkozott, amelyeket akkoriban lépten-nyomon Lavottával kapcsoltak össze, de amelyeket feltehetően nem ő komponált. Ez szinte jelképesen sűríti magába Lavotta és zenéje egész sorsát: a művésznek nehéz és hányatott volt az élete, műveinek azonban ennél is kedvezőtlenebbül alakult a története. A verbunkos zene egyik megteremtőjének a neve hiába van immár kétszáz éve a köztudatban, személyéről és alkotásairól mégis megdöbbentően keveset tudunk. Mire – jókora késéssel – felismerték és elismerték valódi jelentőségét, addigra alakját már csak a fakuló emlékezet őrizte, és művei jelentős részének is nyoma veszett.

Lavotta első szerelme és a Sárga cserebogár

Ha eltekintünk a műjegyzékek és biográfiák tudományos szempontjaitól, felmerül a kérdés: a társadalom számára van-e annak jelentősége, hogy ki írta az említett, országszerte ismert dallamokat? Ma úgy tartják, hogy a Lavotta első szerelme címmel ismert melódiát Kossovits József szerezte 1794-ben. Csokonai három évvel később, 1797-ben ennek dallamára írta A reményhez című versét – azaz előbb készült a dallam, és később a költemény. A kotta valóban Kossovits neve alatt jelent meg 1803-ban Bécsben, Csokonai versével együtt (a címlapon ez olvasható: „A’ reményhez, óda. […] Szerzette Csokonay Vitéz Mihály. A’ muzsikáját készítette Kossovits ur. Bétsben, 1803”).
A zene datálást Kazinczy Ferenc 1810. márciusi levelében találjuk, melyben Zabolai Kiss Sámuelnek megemlítette a híressé vált, Csokonai által is felhasznált melódia születését: „Kedves dolog lesz talán tudni az Úrnak, hogy a’ Földiekkel játszó Musicája Zemplény V[árme]gyében készűlt. Kosovics József udvari Muzsicusa volt 1794-ben Szulyovszki Menyhértnek ’s barátja. Midőn ez Dec. 14-dikén Rákóczon, a’ maga házánál, elfogattatott, ’s velem Budára vitetett, Kosovics a’ Szulyovszki szerencsétlenségére készítette azt a’ Musicai Compositiót.”

Kazinczy 16 év távolából emlékezett 1794-es letartóztatására, melynek másnapján, a fogságban találkozott ismerősével, Szulyovszky Menyhérttel, akit vele egy napon fogtak el a Martinovics-féle összeesküvésben játszott szerepe miatt. Kossovits Szulyovszky zenetanítója volt Rákócon, és Kazinczy szerint az ő sorsára emlékezve komponálta lassú magyarját, amely később a Földiekkel játszó… szöveggel vált ismertté. A zenemű és később a dal létezéséről azonban mindketten csak utólag szerezhettek tudomást, talán már a börtönévek alatt, talán 1801-es szabadulásukat követően.
Kazinczy bizonyosan azt tudta a dal keletkezéséről, amit leírt, de vajon jól tudta-e? Eljátszhatunk a gondolattal, hogy Kossovits valójában nem is komponálta szomorú énekét, hanem öntudatlanul, többé vagy kevésbé pontosan, csupán visszaemlékezett arra, amit korábban hallott valahol. A kor műkedvelői által ezerszámra készített úgynevezett „népdalok” viszonylag szűk formulakészlettel éltek, ezért ha egy jó képességű zenekedvelő nem is „ötödfélszáz” (lásd Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfélszáz énekek), hanem csupán száz dallamot ismert már a stíluskörből, voltaképp bármikor produkálhatott egy-egy új változatot. Ugyanakkor az 1803-as kiadvány címlapján a „muzsikáját készítette” felirat egyaránt vonatkozhat magára a dallamra és annak feldolgozására, zongoraletétjének elkészítésére vagy átdolgozására (a strófák végén rövid köz-, ill. utójátékkal). Nehéz meghúzni a határt a kompozíció és a kompiláció között, és sajnos azt sem tudni, hogy fél, ill. majdnem teljes évszázaddal később Fáy István gróf és Káldy Gyula minek alapján adta közre a dallamot Lavotta első szerelme címmel, illetve utóbbi milyen források nyomán datálta azt gyűjteményes kiadványában 1786-ra. Ez az időpont mindenesetre beleillik az események logikus rendjébe még akkor is, ha nem több puszta feltételezésnél. Eszerint Lavotta 1786-ban komponálta (volna) a dallamot, Kossovits 1794 decemberében újragondolta vagy feldolgozta, Csokonai három évvel később szöveget írt hozzá, 1803-ban pedig a verssel együtt megjelent nyomtatásban, zongora kísérettel.
Hubay és kortársai a Lavotta-centenárium idején nem tudtak se az 1803-as kiadványról, se az említett Kazinczy-levélről, ugyanis a levélösszkiadás közreadója, Harsányi István csak 1927-ben publikálta felfedezését a Csokonai-dal komponistájával kapcsolatban. Hubay talán mégis joggal hitt Káldy Gyulának, akinek Lavotta-közreadása megvolt a kottatárában.

A Cserebogár, sárga cserebogár kezdetű dallal kapcsolatos, jelentős terjedelmű irodalomban sem találtunk olyan bizonyítékot, ami egyértelműen megerősítené vagy cáfolná id. Ábrányi Kornél közlését a szerzőségre vonatkozóan. Amint Ábrányi A magyar zene a XIX. században című, 1900-ban megjelent könyvében írta: „Ilyen dal volt e század elején az unikumszámba menő elévülhetetlen becsű klasszikus «Cserebogár, sárga cserebogár» stb. című, melyet a szóhagyomány s az én atyám tanúsága szerint is Lavotta János szerzett, az ő országos vándorlásai közben.” Közismert, hogy Lavotta az 1810-es években hosszú ideig vendégeskedett Ábrányi édesapja, Ábrányi (szül. Eördögh) Alajos Szabolcs megyei birtokán, így joggal hihetünk neki, hacsak nem feltételezzük, hogy az apa szándékosan vezette félre a fiát, vagy ő az olvasóit. A dalt az 1810-es évek közepén Déryné társulata már országszerte népszerűsítette, Petőfi pedig gyermekkorában a dajkájától hallotta, amint azt Szülőföldemen című költeményében megírta:

Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

A Lavottának tulajdonított fenti dallamok, a Lavotta első szerelme és a Sárga cserebogár olyannyira meghatározó szerepet játszottak egy évszázad magyar zenei gondolkodásában, hogy ehhez képest a szerzőség kérdése szinte marginális jelentőségű. Az országszerte énekelt melódiák Lavotta Jánossal és a köréjük szőtt legendával együtt részei lettek az ország kollektív emlékezetének, származásuk mintegy megerősítést nyert a muzsikus centenáriumi ünnepségei során, ezért – József Attilát idézve – ha tudnánk is, hogy a műve vonatkozó feltételezés nem igaz, attól még hihetnénk benne, hogy valódi.

Megosztás