Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2019. november 27. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
67

Kovács Ilona

Mesterek és tanítványok – izgalmas asszociációkat keltő cím, melyet Hamar Zsolt és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar mély és elgondolkodtató tartalommal töltött meg. Műsoruk egyben – Koessler, Dohnányi és Brahms egy-egy művével – bepillantást engedett a késő romantika izgalmas világába. A „Mester” Johannes Brahms vitathatatlan hatást gyakorolt Koessler és Dohnányi művészetére, noha egyiküknek sem volt közvetlenül tanára. Hans Koessler viszont nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is mestere, azaz tanára volt Dohnányi Ernőnek a budapesti Országos Királyi Zeneakadémián 1894 és 1897 között, a zeneszerzés tanszakon. A hármukat közvetlenül összekötő mű Dohnányi híres c-moll zongoraötöse, melynek a szerző – méltán – az op. 1-es jelzetet adta. A jól ismert történet szerint Dohnányi első zeneakadémiai évének termése volt a zongoráskvintett, melyet a rendkívül elégedett Koessler professzor bemutatott Brahmsnak Bad Ischlben. Brahms sokat idézett állítólagos megjegyzése, miszerint maga sem tudta volna jobban megírni a darabot, nagy hatással volt az ifjú zeneszerző későbbi zeneszerzői fejlődésére.

A hangverseny nyitódarabjaként Koessler 1899-ben befejezett Szimfonikus változatok című alkotása hangzott el. A művet nemsokkal Brahms halála után, 1897-ben kezdte komponálni, és a nagy zeneszerző portrésorozatának, egyben tiszteletadásnak szánta. A méltóságteljes bevezetőt és a témát hét variáció követi, melyek mindegyike Brahmshoz kötődik. Az első két variáció a Brahms halála feletti fájdalmat írja le, a harmadik változat Koessler és Brahms első találkozásának emlékét idézi fel (az esemény éppen Magyarországon történt). A további két variáció Brahmsot, mint barátot, és mint a gyermekek barátját festi meg. A hatodik változat Brahms természetszeretetétnek és humorának állít emléket. Az utolsó variációban, a Finaléban pedig Koessler zeneszerzői bravúrokkal, kettős fúgával kápráztatja el a hallgatót (vagy inkább a partúrát olvasó érdeklődőt) és mintha ez még nem lenne elég, a sűrű szövésű kontrapunktikus anyaghoz a 4. variációból ismert „barátság téma” is csatlakozik. A mű nem sokkal elkészülte után nemcsak több európai várost hódított meg, de Amerikába is eljutott, a zeneszerző halála után azonban teljes feledésbe merült. Kétségkívül sok értéke van az alkotásnak, mégsem valószínű, hogy a zenekarok ezentúl gyakrabban műsorra tűzik majd Koessler kétségkívül invenciógazdag darabját. A Nemzeti Filharmonikusok előadásának köszönhetően számos részletszépségre rácsodálkozhattunk, mi több, a zenekar szuggesztív játékát hallva a közönség eljátszhatott a gondolattal, mit vehetett át Koessler Brahmstól, és mit adott át tanítványainak.

A szünet előtt Dohnányi Stabat mater (op. 46) című remeke szólalt meg. A zeneszerző egyházi muzsikájának többsége még pozsonyi diákévei alatt keletkezett, melyek már akkor biztos kórus- és zenekarkezelésről tanúskodtak, egyszersmind arra is rámutattak, hogy a fiatal zeneszerző már gimnazista éveiben elsajátította a liturgikus zene szigorú szabályait. A pozsonyi évek után hosszú hallgatás következett, csak 1930-ban nyúlt ismét vallásos témához, ekkor írta meg a szegedi Fogadalmi templom felszentelésére a Szegedi misét (op. 35). Újabb huszonkét év múlva kezdte el komponálni utolsó nagy vallásos művét, a Stabat matert, melyet 1953-ban fejezett be. Dohnányi ekkor már évek óta Amerikában élt, a floridai Tallahassee-ben. Ezekben az években elhalványulni látszottak azok a lelki sebek, melyeket a 2. világháború után okoztak ellenségei. Két fia elvesztését azonban nem tudta feledni, és ez a fájdalom nyilvánvalóan megjelenik a zenében. A mű két kórusra íródott („semmi svindli, semmi duplázás, tiszta szólamvezetés” – írta a zeneszerző húgának), melyet ezúttal az általános gyakorlattól eltérően nem nőikar, hanem gyermekkórus – a Magyar Állami Operaház Gyermekkara (vezető karnagy: Hajzer Nikolett) – szólaltatott meg. A gyermekek teljesítményéről csak a legnagyobb elismeréssel lehet beszélni: természetes, kristálytiszta hangzással csendült énekük, mintha valóságos angyalok töltötték volna be a hangversenytermet. A három szólista – Kristófi Ágnes (szoprán), Nagy Bernadett (mezzoszoprán), Müller Beáta (alt) – szintén emlékezetes teljesítményt nyújtott, ahogy Hamar Zsolt zenekara is kiválóan mutatta meg a hatalmas fokozást, melyet bejár a darab: a magányos lélek útját az áhítattól a teljes apoteózisig, a reménytelen sötétségből a világos mennyei fényekig.

A szünet után Brahms III. szimfóniája (F-dúr, op. 83) csendült fel. Hogy miért éppen a Harmadik, arra a legkézenfekvőbb választ maga a karmester adta a rádióközvetítés szünetében elhangzott interjúban (e kritika az élő közvetítés alapján készült). Hamar Zsolt már három éve áll a Nemzeti Filharmonikusok élén, és időrendi sorrendben, szép sorjában minden évben előadtak eddig egy Brahms-szimfóniát.  A német komponista darabja mindenesetre remekül illett az előző két mű vallomásosságához: sokak szerint a Mester szimfóniái közül ez a legmélyebb, legszemélyesebb műve, ráadásul hangneme összecsengett a Stabat mater befejezésének fényes F-dúrjával. A zenekar tökéletes kidolgozottsággal, érzelemgazdagon és érzékenyen játszott, melyben volt tartás és büszkeség, lágyság és líra, a 3. tételben megszólalt a szlávos melankólia, majd a záró tétel elsöprő erejű, hősi hangvétele diadalmas lezárást adott a műnek és a hangversenynek egyaránt.

 

 

 

 

Megosztás