Ordasi Péter: Csodafiú-szarvas

0
58

Könyvajánló

(Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2019)

Igen, ajánló, nem pedig kritika vagy recenzió! Ráadásul nemcsak azért, mert még a zenei kiadványok iránt érdeklődők figyelmét is elkerülhetné ez a könyv, hiszen nem az elsősorban zenei kiadványok publikálására „szakosodott” kiadók valamelyikénél jelent meg. Márpedig, pestiesen szólva, „kár lenne kihagyni”!

Visszafelé bogozva a szálakat, kicsit hasonlít a szituációhoz, amikor a verekedésnél az derül ki: úgy kezdődött, hogy a Pistike visszaütött… Ordasi Péternek 1980 nyarán került a kezébe a Csodafiú-szarvas című Kocsár-vegyeskar kottája, és a művel való ismerkedését „kitekintések” követték, zenén kívüli területekre, a zenei produkciót pedig az élmények-tanulságok írásos megfogalmazása. Rövidebbek, majd egy doktori értelezés (2005) … Aztán a Professzorok Batthyány Körében tartott előadás hallgatói között jelen volt Szakolczay Lajos, aki felhívta a Napkút Kiadó szerkesztőinek figyelmét a kiadatlan disszertációra. Röpke 13 év, és annak „naprakészre” formált verziója immár közkinccsé vált.

Tény: a muzsikust nem mindig gyönyörködteti a változatosság, már ami a „munkáját” illeti, kiváltképp, ha megélhetési szempont is közrejátszik abban, hogy a zenei élet különböző területein kelljen tevékenykednie. A több-funkciósság talán legharmonikusabb verziója azoknak jutott, akik a Zeneakadémia egykori K.É.T.K tanszakát végezték el, tehát a középiskolai ének (szakközépiskolai elmélet) tanári képesítés mellett karvezető diplomát is szereztek. Ordasi Péter a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanult, onnan került a Zeneakadémiára – nála a karnagy-tanár, avagy tanár-karnagy kettős minőség szinte magától értetődőnek tekinthető. Diák- és amatőr énekkarok vezetőjeként csak a gyakorlatban megszerezhető többlet-tudásra tehetett szert, és olyan fórumra, ahol a zeneértés továbbadásának minél hatékonyabb módszereit kísérletezheti ki. Ennek a gyakorlati tevékenységnek köszönhető, hogy elemző-elméleti munkáiban megkülönböztetett szerepet kap egyrészt a műegész áttekintésére való törekvés, valamint mindaz, amit az akusztikus kontroll alátámaszt. Éppen ezért, írásos elemzései is szinte „megszólítják” az olvasót, közös barangolásokra-felfedezésekre invitálják a zene birodalmában. E könyv esetében: Kocsár Miklós kórusműveinek területén.

A mintegy 100 oldalnyi főszöveg (amelyhez értékes-informatív függelékanyag járul) didaktikailag is jól felépített: a szerző feltérképezi a kórusművek jelentőségét Kocsár életművében, feltárja e kórusművészet gyökereit, majd biztos kézzel kijelöli a „mérföldköveket”, hogy az ily módon alap-szinten tájékoztatott olvasóknak feltárja „a Kocsár-kórusok érett stílusának fő jellemzői”-t. Utána következik a kötet címadójaként az az önálló tanulmány, amely – az alcím tanúsága szerint – a hagyomány és a kortárs líra keresztútján helyezi el a magyar kórusirodalom e kiválóságát. Itt találkoznak a legnagyobb mélységek és magasságok: a legrészletezőbb zenei elemzések a legátfogóbb, legtágabb perspektívából való szemlélettel. Ordasi is tisztában van ezzel, és azzal a sajátos helyzettel is, hogy zeneakadémiai doktori értekezése nem kizárólag a szűkebb szakma számára lehet érdekes. „Abban a reményben, hogy nemcsak zenei szakemberek, hanem az irodalmi, néprajzi és művelődéstörténeti érdeklődésű értelmiségiek körül is lesznek, akik olvassák a kötetet, ajánlom, hogy ők a zenei elemzéseket átugorva a Csodafiú-szarvas fejezetnél kezdjék az olvasást. A szakembereket kérem, elejétől kövessék, türelemmel ellenőrizzék elemzéseimet és következtetéseimet. Valahogy úgy képzelem: aki először látja a tengert, gyönyörködjék végtelen tágasságában, a fények, a szél, a hullámok gazdag, állandóan változó játékában. A szakember – hajós, halász, búvár – ismerje meg mélységeit, s a benne működő rezdülésnyi változások, a hajót emelő-süllyesztő erők és a földrészeket alakító folyamatok törvényszerűségeit. Mindkettőnek példátlan gyönyörűségben lesz része.” – írta az előszóban.

A nem-zenész szívesen tekinti „ábrának” a kottapéldákat, amelyeket legfeljebb pillantásra méltat. A kottaolvasókat viszont nem felesleges arra bíztatni: legyen türelmük végigböngészni a táblázatokat is, a hangnemrendet feltérképező I. függeléket csakúgy, minta felhang-akkordokkal kapcsolatosak sorozatát.

Ordasi Péter munkáját olvasva nem érezzük a doktori disszertációkhoz gyakran társuló „elvontságot”, közlésmódja gyakran már-már szépirodalmi. Könnyű „felvenni a tempóját”, azaz, megtalálni azt az ideális olvasási tempót, amikor nemcsak információként vesszük a leírottakat, hanem utánagondolva mintegy saját tudásanyagunkba könnyen beilleszthetővé válik az új ismeretanyag – és a „ritmusát”, vagyis spontán módon követjük, vele időzünk egy-egy érdekes mozzanatnál, avagy csapongunk, amikor különböző kórusművekből sorjáztat példákat egy-egy jelenségre. Olvasmányos tehát atekintetben is, hogy szinte „beszédritmusa” van. És időről-időre találunk bevilágító megfogalmazásokat, hasonlatokkal érthetővé tett összefüggéseket – tehát egyrészt új tudásanyagot, másrészt a korábban elsajátítottaknak a kontextusba helyezését. Ráadásul „műhelytitkokat” is, amelyeket kizárólag gyakorló karnagy tudhat megfogalmazni – és ezúttal szerencsére lehetősége van a megfogalmazottak széleskörű megosztására is. Mert órákban kifejezhetetlen a száma a keresésnek, míg rátalálhatunk egy hasonló – az értő zenehallgatás szempontjából a továbbiakban felbecsülhetetlen értékű – műhelytitokra, mint amit a kombinációs, vagy más néven különbségi hangokkal kapcsolatban ír, akár az emberi hallás analizálóképességét meghaladó jelenségekről (72. oldal).

A függelékanyag tartalmazza a Kocsár Miklós által megzenésített 13 Nagy László-vers szövegét – a teljes vers/kórusmű-szövegek ismeretében még izgalmasabb a kiragadott szöveg-fordulatok kottaképe. Még örvendetesebb, hogy a Csodafiú-szarvas című vegyeskarnak a kottáját is kézhez kapjuk. És Ordasi Péter maximálisan „korunk emberének” bizonyul abban is, hogy él a legmodernebb technika-kínálta zenehallgatási lehetőségekkel is: a hangzó illusztrációt internetes elérhetőség útján mellékeli. Külön öröm, hogy a 14 hangfelvétel egyikének ő a karnagya (a Missa in A Sanctus-tételének hangfelvétele 2002-ben készült Szegeden, a Minorita templomban, előadó az Ordasi Péter egykori tanárának nevét viselő szegedi Kardos Pál Nőikar).

Műjegyzék-igénnyel tartalmazza a függelék Kocsár Miklós kórusműveinek jegyzékét, 2018. december 31-ig (etekintetben kifejezetten „hasznos”, hogy nem frissen jelent meg nyomtatásban a disszertáció).

Végezetül nem mehetünk el szó nélkül a napjainkban ritka, örvendetes minőségi munka mellett, amellyel a kiadó megtisztelte az értékes könyvet (szerkesztő: Nánássy Viktória, szöveggondozó: Kovács Ildikó, tördelőszerkesztő: Szondi Bence). A kottapéldákban figyelhető meg némi „következetlenség”. Vannak a nyomtatott kottákból vett idézetek (külön „csemege”, hogy főszövegben – 90. oldal – felhívja a figyelmet egy sajtóhibára; a hiányzó módosítójelet kézírással pótolta a kottában), ám egyéb kottapéldákon több alkalommal „szokatlanul” szerepelnek a módosítójelek (hagyományosan az átkötött hangnál nem tüntetjük fel az új ütemben a módosítójelet; ám az sem értelemzavaró, ha már ott szerepel, majd érvényes az egész ütem folyamán).

Az értő kottaolvasás okán karnagyokon kívül karmestereknek, énekeseknek és hangszereseknek egyaránt hasznos, tanulságos – és remélhetőleg inspiráló olvasmány is lesz Ordasi Péter könyve. (Fittler Katalin)

Megosztás