Stratégia és fátum

0
46

Prőhle Gergely

Talán még emlékszünk, hogy az internet cinikus népe, a mémgyárosok hada néhány éve hogy igyekezett hülyét csinálni az illetékes miniszterből, amikor felvetette a mindennapos éneklés gondolatát, s maga is rázendített egy népdalra. A bejelentés Európa egyik legnagyobb kórusfesztiválja, az Europa Cantat alkalmából hangzott el Pécsett, s a cél akkor az volt, hogy Kodály Zoltán halálának 50. évfordulójáig megvalósulhasson az elképzelés, vagyis hogy nem telik el iskolai nap éneklés nélkül. A furmányos kritikusok többnyire úgy kerestek fogást a terven, hogy a matematika, a nyelvtanulás, és más komoly dolgokkal szembeállítva karikírozták ki a mindennapos éneklés gondolatát. S miközben a gyerekek iskolai túlterheltsége persze nem kétséges, azt sem gondolta soha senki, hogy a rendszeres éneklés csak további tanórák beiktatásával lehetséges.

Ki ne emlékezne iskolás éveiből az öles feliratokra, mely szerint „A zene mindenkié”? A sokat olvasott Kodály idézet mögött ott volt a kommunista oktatáspolitika igen kevés érdeme közül az egyik, a zenei nevelés intézményesítése: a zeneiskolák országos hálózata, az iskolai énekórák kötelező volta, a kórusmozgalom olykor erősen ideologikus rendszere, aminek az örökbecsű kortárs kórusművek mellett nem kevés – lássuk be: többnyire igen fülbemászó – mozgalmi dal is köszönhette létrejöttét. Bár a rendszerváltást követően kissé fellazult az ének- és zenetanulás rendszeressége, ugyanakkor megsokszorozódott a zenét tanulók száma. Az internetes világ térhódításával pedig a zenehallgatás lehetősége végképp mindenkié lett: manapság már a legújabb felvételek hallgathatók, illegálisan akár ingyen is, de jogtisztán se sok pénzért.

Ezzel együtt, a karének, a klasszikus zenei tanulmányok manapság nem tartoznak a fiatalok trendi elfoglaltságai közé, ez derült ki a mindennapos éneklés ötletét övező vitriolömlésből is. Az angol, a dzsesszbalett, a különböző sportok még mindig sokkal menőbb dolgok, mint ha mondjuk valaki billentyűket gyúr a zongorán – ahogy ez az LGT slágerében is hangzott. S amikor, immáron több mint két évvel Kodály halálának 50. évfordulóját követően a mester zenepedagógiai örökségének sorsán merengünk, megállapíthatjuk, hogy bár a mindennapos éneklés egyelőre nem úgy része az iskolások életének, ahogy azt a korábbi – zenei ügyekben egyébként jártasabb – döntéshozók elképzelték, de lehet, hogy az alaposabb előkészítés jobb eredményre vezet majd.

Minden bizonnyal ezt a célt szolgálja a március végén meghirdetett zenei stratégia is, melynek kitűzött céljai valóban a legégetőbb kérdéseket vetik fel. Aki stratégiát készít, arról teljes bizonyossággal elmondható, hogy tudatában van az ügy fontosságának. Ez már önmagában nagy szó. Világszerte egyre többet foglalkoznak pedagógusok, szociológusok, a zenei ipar legkülönbözőbb képviselői azzal, hogy legalább megkíséreljék tervezni a nem is olyan távoli jövőt. A zenei nevelés súlyának megtartásától, mi több, növelésétől, a professzionális zenei együttesek működtetésének módján át egészen a közhasznúságot előtérbe állító intézményfinanszírozásig – számos ötlet, koncepció, stratégia kering az interneten is hozzáférhető szakirodalomban. A többnyire magán-finanszírozású angolszász kulturális intézményrendszerben elsősorban a piacbővítés lehetősége foglalkoztatja a szakembereket. A történelmileg sok-központú német kulturális világban az állami, tartományi szerepvállalás jóval nagyobb, ugyanakkor az ország mérete, a kisebb földrajzi, államigazgatási egységeknek a zenei életben játszott szerepe, tőkeereje olyannyira más, mint amit itthon tapasztalhatunk, hogy az ottani szemlélet, gyakorlat nehezen adaptálható a hazai körülményekre.

Nem kétséges, hogy a hazai zenei kultúra, a zenei együtteseknek a lakosságszám-arányosan nagy száma súlyos feladat elé állítja mindazokat, akik nem csak a muzsikusoknak megélhetést, hanem az együtteseknek megfelelő hangszerállományt, infrastruktúrát és – merthogy a piacgazdaság azért ezen a területen is csak egy jó dolog – hosszú távon értő és fizetőképes közönséget akarnak biztosítani. S aki egy kicsit is ismeri a hazai és nemzetközi koncertélet működését, az tudja, hogy a kiszámíthatóság a legnagyobb érték. Az a kiszámíthatóság, ami nem csak a játszási szezonokat teszi legalább két évre előre tervezhetővé, de a muzsikusok életét is. Gyakran valami különös magyar fátumnak tekintjük azt, hogy e hosszú távú tervezésbe beletörik a bicskánk, vagy hogy az elkészült tervek hamar gellert kapnak. A zenei stratégia kapcsán is látszik, hogy akár a TAO pénzek, akár egy-egy jó svádájú zenekari menedzser által – a stratégiai gondolkodást megfricskázva – szerzett százmilliók sorsának láttán hogy kedvetlenednek el mindazok, akik egyébként nagyra becsülnék a hosszú távú tervezés szándékát. A kulturális kormányzat aligha gondolt arra, hogy a Tanácsköztársaság Zenei Direktóriumának száz évvel ezelőtti tevékenységére emlékeztessen a zenei stratégia meghirdetésével. Pedig akár tehette is volna. Bartók, Kodály és Dohnányi összefogása és programja – és itt még véletlenül sem az Internacionálé meghangszerelésére és játszási gyakoriságára gondolok – olyan eredményeket is hozott, amiket a későbbi számonkérés során még Báró Wlassics Gyula sem tudott és akart megkérdőjelezni. A hármukéhoz hasonló szakmai tekintélyt ma aligha találunk, de a zenei közélet belső megosztottságának mérséklésével könnyebb lenne hosszú távon is eredményt elérni. Kiszámíthatóbb feltételeket teremteni – nem csak a mindenkori 133 napokon, hanem különböző miniszteri és más külön-kereteken, esetlegesen hulló pályázati pénzeken túl is.

 

Megosztás