Nemzeti Filharmonikusok – 2019. március 3.

0
12

Fittler Katalin

Nemzeti Filharmonikusok – 2019. március 3.

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A végtelen méréséhez keres mértékegységet, aki megkísérli szavakkal visszaadni azt a jelenséget, amelyet (akit) Gyenyisz Macujevnek hívnak. És ha talál is, mindenképp extenzív lesz a megközelítése, kiválasztott szempontnak megfelelő – az intenzív totalitás a művész minden gesztusának elidegeníthetetlen sajátja. Még a legfrappánsabb jellemzés sem adekvát, mert hosszadalmas ahhoz a folyamathoz képest, amelyet impulzusok követhetetlenül gyors egymásutánjából hoz létre. És bármit is játszik, oly természetességgel teszi, mintha mi sem lenne egyszerűbb. Ilyenkor éli át a hallgató azt a definíciót, mely szerint a zene a legközvetlenebbül ható művészet.
Méltán, és sokak/sokunk örömére választotta Az évad művészének idén a Müpa Macujevet, aki mind szólóestjeivel, mind zenekari estjeivel teltházat vonz. Olyannyira, hogy voltaképp „mindegy”, hogy mit játszik. Macujevet hallgatni tódul a közönség!
Ugyanakkor hálás feladat (lehet) Macujevvel muzsikálni. A zenekari művészek számára egyszerre élmény és szinte „szakmai továbbképzés” a nagyformátumú szólista, aki jelenlétével óhatatlanul is megemeli a zenei elvárás-szintet. Ráadásul, a zenekari játékosok aktivtitásának intenzitását is.
Orosz műsorral lépett pódiumra a Nemzeti Filharmonikus Zenekar március 3-án, az első részben Prokofjev két művével (Nyitány héber témákra, majd a II., g-moll zongoraverseny), a szünet után pedig Sosztakovics VI. szimfóniájával. Alekszandr Szladkovszkij volt az est karmestere, aki remek érzékkel tudta úgy irányítani a muzsikusokat, hogy mindegyikük fontosnak érezze a szólamát. A viszonylag kis apparátus a Nyitányban a hangszerelés választékosságát egyaránt átérezte, és éreztette a hallgatósággal. A hangzás személyessége olyasfajta közvetlenség érzetét keltette, amely szinte feledtette, hogy a Nemzeti Hangversenyteremben vagyunk!
Aztán jött a csoda, ami szavakkal megközelíthetetlen. Legyen elég annyi, hogy érezhetően hallgatósággá minősült a versenymű szóló-szakaszaiban a zenekar; olyankor azt érezhették, hogy nem ők adnak, hanem ők kapnak zenei élményt. Nem kis feladat lehetett az, hogy közben ne feledkezzenek el a saját belépéseikről, játszanivalójukról. Prokofjev g-moll zongoraversenye azok közé a művek közé tartozik, amelyek kvízjátékokban a rávezető szöveg (keletkezés sztorija) alapján ismerhetőek fel, nem pedig valamely részlete alapján. Nem csoda, hogy ritkán hallható (elementáris hatása is elsősorban „élőben” érvényesül) – ám ezt a frenetikus előadást követően sem biztos, hogy sok hallgató számára az ismert művek közé sorolódott volna. Az élmény átélésének intenzitása ilyen szélsőséges esetekben blokkolóan hat a memóriára! Mindenesetre, aki részese lehetett ennek az interpretációnak, szívesen vállalkozik a mű újrahallgatására.
Utóbb visszagondolva, a zongoraverseny ékes példáját adja annak, hogy a „hangszerszerűség” mint kritérium milyen tágan értelmezhető. Mert lehet, hogy a szólista szólama „zongoraszerű”, de a „zongorista-szerűség” kívánalmainak közelítőleg sem tesz eleget. Kottaképe kétségkívül elrettentő lehet…
Macujev „végtelennel mérhető” teljesítménye ugyanakkor a kifejezési lehetőségek határtalanságának élményével is gazdagította a közönséget. Minden fokozható, a hangos, esetenként a halk, a gyors, és a tömör akkordmenetekkel kifejezett intenzitás, sűrűség. Megkockáztatom: nem is egy versenymű élményét adta…
A hangverseny nagy tanulsága, hogy nemcsak a teljesítményt illetően feszegethető a lehetőségek határa, hanem a zenehallgatás intenzitását illetően is. Mert a nagy élményt követően, a szünet után „győzte” a közönség a Sosztakovics-szimfóniát – csakúgy, mint a remek formában muzsikáló zenekar.

Megosztás