Nemzeti Filharmonikusok – 2019. március 14.

0
42

Fittler Katalin

Nemzeti Filharmonikusok – 2019. március 14.

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Napjainkban, örvendetesen, szinte már csak befejezett múltban lehet emlegetni azt az időt, amikor egy-egy Mahler-szimfónia hangversenyélménye a legnagyobb kuriózumok közé tartozott. A nemzetközi Mahler-reneszánszból a hazai zenei élet is kivette/kiveszi részét, s párhuzamosan a Mahler-szimfóniák mind gazdagabb felvétel-kínálatával, eljutottunk oda, hogy a rendszeres fővárosi hangversenylátogató repertoárdarabként találkozik némelyikükkel.
Az is örvendetes, hogy mind több zenekarunk vállalkozik Mahler-szimfónia megszólaltatására (a vállalkozás-jelleget indokolja, hogy mind „értőbb” közönség előtt kell játszaniuk). Másrészt viszont, mivel a hangversenyéletnek nemcsak a szerveződése, hanem a szervezése is decentralizálódott, aminek eredményeképp a legtöbb zenebarát egy-egy zenekar mellett kötelezte el magát (tehát a többi együttes produkcióit nem követi figyelemmel), hogy hatványozottan növekszik azok száma, akik még mindig újdonságként találkoznak valamely Mahler-művel. Szerencsére olyan előadásban, amely arra inspirálja a hallgatót, hogy ismételten meghallgassa, és/vagy a szimfónia társait is megismerje.
A Mahler-szimfóniák játszottsága – s ezzel párhuzamosan: ismertsége – korántsem egyenletes, amit a „félig üres, félig tele” pohárhoz hasonlóan lehet értékelni. Ebben az esetben is érdemes az optimista verziót követve örülni annak, hogy a már népszerű művek a többszöri eljátszás által mind előkelőbb helyet foglalhatnak el a hallgatóság által kedvelt darabok sorában.
A II., c-moll szimfónia szerepelt a Nemzeti Filharmonikusok március 14-i estjének műsorán, Hamar Zsolt vezényletével, a Nemzeti Énekkar, valamint szólistaként Kolonits Klára és Szántó Judit közreműködésével. Nemzeti ünnepünk előestéjén sem kellett tartani attól, hogy nem lesz teltház – a Kocsis-bérlet közönsége szépen megtöltötte a Nemzeti Hangversenytermet, és a mintegy másfél órás kompozíciót megérdemelten részesítette nagy sikerben.
A taps: mérce is, meg nem is. Mert „valaminek” mindig lehet tapsolni, akár a műsorszámnak, akár az előadóknak. Ezúttal érdemes volt felfigyelni arra a differenciálásra, amellyel kifejezésre jutott a lelkesedés. Jutott bőven rivalgás a karakterisztikus hangzásokat elővarázsoló zenekari szólistáknak illetve szólistacsoportoknak, de a bármiféle mérőműszer nélkül is kihallhatóan legintenzívebb ovációt a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) kapta. Méltán.
Az előadás egésze sem tartozik a gyorsan feledhető produkciók közé, de a hangzásnak az a csodája, amivel elsősorban a férfikar ajándékozta meg a hallgatóságot, kifejezetten ritka élmény.
A monumentális első tétel egyfajta „léptéket” adott a hallgatónak, annak a zenei világnak a méreteit sejttetve, amelyben a folytatásra sor kerül. Kezdetben a mélyvonósok kissé elfogódottan játszottak; a 10 cselló és 8 bőgő szinte egy indifferens tapétamintázatként biztosított háttér-környezetet a kibontakozó színgazdag anyagoknak. Pedig több aktív jelenléttel, némileg intenzívebb hangképzéssel szerves részévé válhattak volna a zenei történéseknek. Hamar Zsolt irányításának nagy erénye, hogy a pontos indításoknál mindig egyértelműsítette a módosult tempókat, tehát az összjáték pontosságát biztosította. Gyakran foglalkozott a tematikus anyagokat, dallamokat játszó szólamokkal olyankor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy a játékosok az adott részletek megformálásához semmiféle segítséget nem igényelnek (részben ez a gyakorlat is hozzájárult ahhoz, hogy a gazdagon rétegezett felépítésen belül maradtak időszakosan jelentéktelen szólamok). Arra viszont mindig volt gondja, hogy beintse a kényes belépéseket, kiváltképp a hangszín-paletta különleges színfoltjainál. Külön öröm, hogy jutott energiája arra is, hogy differenciálni próbálja az összhangzás dinamikáját, tehát a folyamat-jelleg nem vált parttalanná.
Általános gyakorlat, hogy a terjedelmes első tételt követően terjedelmesebb tételszünet következik, általában ilyenkor vonul be a két szólista és a kórus. A szólistákat tapssal köszöntő (udvarias) közönség eme gesztusa nem különösebben zavaró, de talán elkerülhető lenne, ha a két szólista kezdettől a pódiumon foglalna helyet, s ilyenkor csak az énekkar jönne be (bár szerintem az ideális megoldás az lenne, ha ők is kezdettől részesei lehetnének a műnek).
Hangulatos volt a sajátos ländler-tétel, a kontrasztáló folytatás – és katartikusan éltük meg a IV. tételt. Hogy még a ruhatáron túl is beszédtéma volt a mű, pontosabban, annak a hallgatóra gyakorolt hatása, abban nagy része volt Szántó Andreának, aki az Ősfényt szinte személyes fohászként, megrendítően szólaltatta meg. És nem kellett ahhoz látni, hogy kotta nélkül énekli – így csak „közvetlenül” lehet lélektől-lélekhez szólni. És ha már a szövegnél tartunk: rendkívül fontosnak tartom, hogy a hallgató tájékoztatva legyen az idegen nyelven énekeltekről, magyar fordításban. Praktikus a kivetítés, habár eléggé csökkenti a koncert tényleges élőzenei élményét (sok figyelmet elvon) – de még hasznosabb a fordítás nyomtatott formában való közzététele (ki-ki előreolvashat, amennyiben időben érkezett, avagy utólag tájékozódik). Sajnos, ezúttal ilyen könnyítés nem volt – viszont feltűnt, hogy többen „felkészülten” érkeztek, magukkal hozva (más műsorfüzetekből avagy egyéb forrásból) a szövegfordításokat. Ez is jele a közönség érdeklődésének!
A zárótétel igazi apoteózis volt, a teljes apparátus önfeledt-odaadó lelkesültségével. Az ihletett kórushangzásban talán része lehetett annak is, hogy nem a hagyományos szólam-elrendezések valamelyikével állt fel a kórus – de ha volt is, ez korántsem magyarázza az élmény transzcendentális voltát. Köszönjük!

Megosztás