Nemzeti Filharmonikus Zenekar – 2019. április 11.

0
22

Kovács Ilona

Nemzeti Filharmonikus Zenekar – 2019. április 11.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Már februárban kint voltak a városban a Nemzeti Filharmonikusok Brahms-Liszt hangversenyének plakátjai. Többek között abban a külvárosi megállóban is, ahol naponta fel szoktam szállni a villamosra, Kirill Gerstein, (orosz származású amerikai zongoraművész, az est szólistája) nézett szembe velem. A portréjával hirdetett eseményre tehát már tél végén hívogatott az óriásposzter: „itt a helyem”. Utóbbi a 2019-es Tavaszi Fesztivál szlogenje, amit komolyan vettem, már csak azért is, mert a koncert az idei fesztivál egyik legvonzóbb eseményének ígérkezett. Mindenekelőtt a sokat ígérő előadógárda, másrészt pedig az izgalmas műsorválasztás miatt, hiszen a programban szereplő művek nehézségük, komoly intellektuális kihívást jelentő befogadhatóságuk miatt a koncertrepertoár ritkábban játszott alkotásai közé tartoznak.
Első látásra a romantika két pólusa találkozott a Nemzeti Filharmonikusok estjén, Johannes Brahms d-moll zongoraversenyének (op. 15) és Liszt Ferenc Faust szimfóniájának (S. 108) előadásával. A gyakran hangoztatott besorolás sok tekintetben igaz, hiszen Brahmsot a romantika hagyománytisztelőbb, konzervatív irányzatához soroljuk, melyet korábban például Mendelssohn és Schumann is képviseltek. Ráadásul a d-moll versenymű – Brahms első komolyabb előadói együttest igénylő kompozíciója – bizonyos fokig visszatekintés és összefoglalás. A zeneszerző mintha köszönetet mondana e művében azoknak az elődöknek, akik zeneszerzői kibontakozásában szerepet játszottak. A többször is hangsúlyos dramaturgiai helyeken megszólaló kürtszólók – olykor a zongorával karöltve – számomra a német erdők, egyben Carl Maria von Weber megidézését jelentették. Nagyon megkapóak voltak ezek a pillanatok, mind a két szélső tételben. Az 1. tételben gyakran tapasztalható, kürttel kapcsolatba hozható kamarazenei áttörtséget Gerstein külsőleg is nyilvánvalóvá tette azzal a gesztussal, hogy ilyenkor balra fordulva, a kürtművésszel kontaktust teremtve játszotta ezeket a részeket. A 2. tétel vége felé emlékezetes oboaszólónak örülhettünk, előtte pedig bravúros zongora-trillaláncok sora hangzott el. Ezek a halmozott díszítések talán az utolsó Beethoven-zongoraszonátára utalnak (c-moll, op. 111), ahol a trilla valóságos apoteózisa valósult meg. A Brahms által bálványozott Beethovenhez hasonlóan a romantikus mester is hosszú szakaszon keresztül díszítette kompozícióját e „zenei csipkékkel”, amit a szólista elegánsan, finoman szólaltatott meg. A közvetlen elődök mellett persze ott vannak a műben a barokk szerzők is, például a rondóformájú zárótétel egyik epizódjának fugatójában.
Azonban nemcsak visszatekintés a d-moll concerto, hanem előretekintés is: a „szimfónia obligát zongorakísérettel” meghatározás nem túlzás erre a versenyműre, és meglehetős újdonságként hatott az addigi concerto-irodalomban. A zenekar itt nem kísér, hanem egyenrangú partner, a szólista pedig voltaképpen a zenekar egyik tagja, aki a többi zenekari művésszel olyan szimfonikus művet ad elő, melyben kiemelt szerepet játszik a zongora. Ezek ismeretében korántsem véletlen tehát, hogy a zenekari expozíció ennyire hosszú és hangsúlyos, és döntő fontosságú az egész alkotás hangulatának megteremtésében. Hamar Zsolt és együttese rendkívül markánsan, pregnánsan artikulálva szólaltatta meg a bevezetőt, és elmélyült koncentrációval játszottak az első perctől kezdve a mű végéig. A szólista játékára leginkább az öltözékével tudnék hasonlatot adni: nem frakkot és fehér inget viselt, hanem jól szabott öltönyéhez lezsernek ható fekete garbót vett fel. Játéka is hasonlóan laza volt: könnyedén, magabiztosan vette az elképesztő technikai nehézségeket, virtuozitása pedig nem hivalkodó volt, hanem szolgálta a művet. A fölényes hangszerkezelés egyik megnyivánulása volt az is, ahogy a 2. tételben szinte suttogott a zongorán. Őszintén remélem, hogy ezt az élményt nemcsak a 6. sorban lehetett átélni, hanem a terem leghátsó soraiban is.
A szünet után felcsendülő Faust szimfóniában Hamar Zsoltnak sokféle hangszín és karakter megmutatására volt alkalma „hangszerével”, a zenekarával, amit maximálisan ki is használt. Kiváló volt a vonóskar, szép szólókkal ajándékozták meg a közönséget a fafúvók, és természetfölöttien misztikusan hatottak a gyakran szordinált rézfúvók. A zenei portrék sokféléségét és átváltozásait is sikerrel mutatta meg az interpretáció: az 1. tétel hezitáló, tétovázó Faust-témája a 3. tételre vigyorgó-vicsorgó Mefisztó-témává transzformálódott, a jövőbe mutató tizenkét hangú téma alakváltozásai pedig hatásosan jelképezték a Goethe-dráma két egymásnak feszülő főszereplőjét. Az „örök asszonyi”-t megidéző 2. tétel legbensőségesebb pillanatait a tételt indító brácsakíséretes fafúvósszólók és később a négy elsőhegedűs kvartettje jelentették. A Nemzeti Filharmonikusok mellett a 3. tétel végén a Nemzeti Énekkar Férfikara (karigazgató: Somos Csaba) és a Honvéd Férfikar (karigazgató: Strausz Kálmán), valamint egy rövid szóló erejéig Ric Furman is közreműködött. Furman szépen formált, ám magas hangjai néha fátyolosra sikeredtek, a férfikar viszont igazi erőt sugallt, jótékonyan hozzájárulva a mű végső apoteózisának megteremtéséhez.

Megosztás