Budafoki Dohnányi Zenekar – 2019. március 17.

0
11

Fittler Katalin

Budafoki Dohnányi Zenekar – 2019. március 17.
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A BDZ és a Müpa közös koncertsorozatában, a ZenePlusz bérlet keretében ezúttal zenés színházba invitálták a közönséget. Az Amadeus Mozart élete képekben című produkciót Miloš Forman filmje ihlette, valamint inspirációs forrásként Mozart több válogatásban, könnyen hozzáférhető gazdag levelezéséhez fordultak.
Egyszeri produkcióról van szó, mint a hasonló rendezvényeiknél, amelyhez – mondhatni, szokás szerint – jelentős előadói apparátust mozgattak meg, és ügyesen gondoskodtak a látványelemekről is. A Hangoló, a BDZ időszaki magazinja a tavaszi számban megannyi hozzáolvasnivalóról gondoskodott ehhez a produkcióhoz – pontosabban arról, hogy „hogyan alakította az irodalom, a tudomány a bennünk élő Mozart-képet”. A Hangolóhoz ezúttal melléklet is járt, aktuálisan az új Amadeusról, az est karmesterének, Hollerung Gábornak és rendezőjének, Selmeczi Györgynek a beavató gondolataival.
És essünk túl a hiányolnivalók felsorolásán: sehol nem szerepel a közreműködő táncosok neve (legalább intézményükre utalva), s ami csalódást keltő mulasztás: még csak – „meglepetés-koncertek” bevett gyakorlatához hasonlóan – utólag sem kaptuk kézhez a rendhagyó hangverseny műsorát, azaz, a felcsendülő zenei részletek pontos listáját. Az érdeklődőre volt bízva, hogy hagyja magát elvarázsolni a „színháztól” (csupán illusztráló funkciót tulajdonítva a zenének), vagy önkéntes-egyszemélyes „ki nyer ma”-játékra vállalkozik (amelynek eredményéről, tehát tippjei tényleges találatairól sohasem fog tudomást szerezni) – de megelégedhetett azzal is, hogy mindössze örömmel regisztrálja az általa felismert részleteket. És adósak maradtak a szólistaként emlékezetes perceket okozó klarinétművész nevével is!
Hirdették: „négy képben jelenik meg a fiatalkor, a nagy szerelmek, az utazások és sikerek, valamint Mozartnak az életét meghatározó személyekhez, édesapjához, a császárhoz és Salierihez fűződő viszonya”. Aki ennek az információban a birtokában (valamint a szerző életének ismeretében) foglalt helyet a nézőtéren, bizonyos lehetett abban, hogy bő egy óra múlva még nem lehet vége az előadásnak, csupán a szünet ideje érkezett el. Mivel ez a vélekedés korántsem volt általános, hosszas taps következett, ami méginkább elbizonytalanított sok hallgatót. Az már egyéni döntés kérdése volt, hogy ki-ki mire használja a szünetet. Aki legalább pótlólag olvasott, kevésbé érezhette elveszettnek magát a második részben. Habár…
A közönség alul- és túlértékeléseként egyaránt értelmezhető, hogy a 3. kép, amely a Figaro házassága második felvonásának fináléját tartalmazta, olaszul hangzott el. Ami remek, mindazoknak, akik (inkább többé, mint kevésbé) ismerik Mozartnak ezt a remekét. A szimfonikus zenét kedvelő, az opera iránt kevés vonzalmat érző hallgatók azonban úgy érezhették magukat, mint amikor a csatornák között tallózva, ottragadnak valamely számukra érthetetlen, ám látványos műsornál (csakhogy itt nem volt módjuk további „átkapcsolásra”). Tisztában vagyok a feliratozás kétféle értékelhetőségével – de ilyen hosszabb részlet esetén, kiváltképp, mivel ebből lehetőség sem volt előre készülni, szerintem mindenképp megérte volna. Igaz, az énekesek játékát követni önmagában is élmény volt – csak hát a poénok…
Hogy a Szöktetésből Konstanze áriájáról nem tudták meg, hogy konkrétan „miről szól”, azt kevésbé érzem problematikusnak – ott volt megfigyelési szempontnak, hogy megfigyeljék, milyen engedményeket tett Mozart a bemutató előadáson éneklő szoprán „fürge gégéjének” (küzdött is a rendkívül igényes énekelnivalóval Miksch Adrienn, derekasan).
Mozartot Börcsök Olivér „alakította”, Rátóti Zoltánt több szerepben láthattuk – öltözéke módosulása jelezte, ha más szereplőként látjuk. Több funkcióban lépett fel Józsa Bettina – néha narrátorként, máskor szerepben. Az énekesek között afféle Jolly Joker volt Hábetler András, aki a rövid jelenetekben remek epizodistának bizonyult. A legtöbb szerep Kovács Istvánnak jutott. Szerekován Jánosnál eltért a kottából énekelt és a színpadi játékkal megszólaltatott szólam minősége, az utóbbi javára. Fodor Beatrix grófnéként addig ment a játékban, hogy bevonta a dirigens Hollerung Gábort is – amire úgy emlékezett később egy kulturáltan öltözött fiatal hallgató, hogy „lesmárolta a karmestert”. Ellesett megjegyzés, de tanulságos…
A drammaturg Góczán Judit, a koreográfus Nádasdy András volt, a frappáns jelmezeket és a látványt Árva Nórának köszönhettük. Informatívak voltak a stilizált kellékek (díszletként a „színpad a színpadon”, a biliárdasztal, amely a későbbiekben jó rejtekhelyet kínált Susannénak, és a korhűségre törekvés jeleként a fortepiano), egyértelműsítőek a kellékek. Az Akadémiai Kórustársaság az álarcok mögött is oly odaadással énekelt, mintha mindenkinek saját arcával kellett volna vállalni a teljesítményt.
A Budafoki Dohnányi Zenekar legújabb koncertmesterével, Gazda Bencével, viszonylag kis létszámban játszott. Ők foglalták el a színpad egyik felét (a zongoraverseny-tétel szólistája, Balázs-Piri Soma számára ideális volt a tér-elosztás), míg a másikon zajlottak a történések. Tehát, az énekeseknek a legritkábban volt lehetőségük arra, hogy figyeljék a karmestert – és Hollerung Gábor is kényszerűen arra szorítkozott, hogy a hangszeregyüttessel korrekt kíséretről gondoskodjék. A játék hevében nemegyszer voltunk pontatlan pillanatok tanúi – ezek azonban egyértelműen esetlegességekként értelmezhetőek.
Az előadás hangverseny-értékű részleteiben élettel teli hangszeres muzsikálást hallhattunk. A zárókép, az ismert-szomorú befejezés, értelemszerűen tartalmazott részletet a Requiemből, és jó színpadi érzékre vall, hogy a műsort a Varázsfuvola csendítette ki, Sarastro utolsó megszólalásával és a zárókórussal.
Minden elismerés azért, hogy egyetlen előadás kedvéért ennyi erőt-energiát mozgósítottak. De hogy a zenekari játékosok számára ez elsősorban feladatot jelentett, nem pedig részvételt egy kollektív élmény életrehívásában, arról „ellesett pillanat” árulkodott: a lelkes-hálás taps alatt két hegedűs mintegy kívülállóan szórakozva beszélgetett. Nem tudom, mi a jobb, ha máris valami következő magánprogrammal foglalkoztak, vagy ha visszamenőleg ezzel „minősítették” a produkciót, amelynek ők is részesei voltak.

Megosztás