“A Hovanscsinát játszani kell!”

0
81
Elena Maximova, Kovács János, Bojti János, Jevgenyij Sztavinszkij, Alexander Markejev

Kovács János úgy véli, Muszorgszkij műve egyedülálló az operairodalomban

Hatalmas sikerről, nyolc percen keresztül szóló tapsról számoltak be a kritikák a Budapesti Tavaszi Fesztivál április 5-i nyitóestjét követően, amelyen Kovács János a Hovanscsina rekonstruált előadását dirigálta a Rádiózenekar élén. A karmesterrel az opera különböző változatairól, a társulattal folytatott munkájáról, valamint arról beszélgettünk, miért kell időről időre különleges műveket műsorra tűzni, miért lényeges a publikum beavatása, és hogyan lehet az értékeket megszerettetni a közönséggel.

– A Bojti János által újraszerkesztett, újrahangszerelt, rekonstruált opera ebben a formában most, a Müpában hangzott fel először. Miben különbözik ez a verzió a Rimszkij-Korszakov- és a Sosztakovics-féle változattól?
– Rimszkij-Korszakov úgy érezte, az akkori közönség nem tudja befogadni Muszorgszkij nagyon merész harmóniai fordulatait, a dallamok parttalan áradását. Ezért azt találta ki, hogy mindezt le kell kerekíteni, és úgy tálalni a publikumnak, hogy az ne fájjon… Rövidített is az operán, fontos jelenetek maradtak ki. Ha egyébként valaki meghallgatja ezt a hangszerelést egy jó előadásban, azt mondja, világszép opera. Sosztakovics már nagyon ragaszkodott a zongorakivonathoz, olyannyira, hogy helyenként még azt is meghangszerelte, amit a szerző később kitörölt… Nagy Muszorgszkij-rajongó volt, s persze az általa készített változatot is telerakta a rá jellemző hatáselemekkel. A harmóniai fordulatokon azonban keveset igazított, mindent megőrzött, amit csak lehetett. S készített egy befejezést is a hiányzó helyett. Természetesen az ő verziójából ugyancsak kiváló produkció születhet sugallatos művészekkel. Most Bojti János a Lamm által gondozott zongorakivonatból dolgozott, igyekezett mindenütt visszatérni a zeneszerzői elképzelésekhez, és a korábban kihagyott részletek is visszakerültek az operába.


– Nyilatkozta korábban, hogy Bojti puritán módon, végtelen alázattal nyúlt az operához, s azt is elmesélte, mindketten hallották az 1972-es, dalszínházi felújítást, amikor beleszerettek a Hovanscsinába…
– Nekem gyerekkori kedvencem volt ez az opera, mindig nagyon érdekelt, régóta szerettem volna dirigálni, így amikor tudomást szereztem a Bojti-által készített verzióról, ez a rekonstrukció kiváló ürügyet jelentett a bemutatóhoz. Hogy a produkció végre meg is valósulhatott, abban komoly szerepe volt Kovács Géza ügyvezető igazgatónak is. Most, az előadás után már nem tartom másodlagos kérdésnek, hogy a mű milyen köntösben hangzik fel. Egyébként Bojti János már kapott egy felkérést az egyik berlini operaháztól, Jurowski vezényletével szeretnék bemutatni az általa készített verziót.

– A külföldi meghívás mellett mi lesz ennek a rekonstruált változatnak a további sorsa?
– Most, hogy egyszer teljes előadásban felhangzott, dolgozunk még valamelyest rajta, azaz elmondom Jánosnak a karmesteri tapasztalataimat, ő pedig azt fogad meg belőle, amit jónak tart. Egy biztos, a Hovanscsinának arra van szüksége, hogy minél többször színre kerüljön, avatott előadásban.

– Itthon nem lesz folytatás?
– Az Operaház főigazgatójával, Ókovács Szilveszterrel néhány évvel ezelőtt már tárgyaltam a produkcióról, nyitott volt az ötletre, de tartok tőle, ez majd csak akkor jöhet ismét szóba, ha újra kinyit az Ybl-palota. Remélem, megérem, hogy ismét műsorra kerüljön. Ez az opera ugyanis kiabál a színpad után, ugyanis sok helyen eléggé statikus. A Müpa-beli előadásunknak is csupán annyi volt a szépséghibája, hogy koncertszerűen adtuk elő… Bár most – mivel a fesztivál fókuszában az orosz kultúra áll -, orosz énekesek alakították a főszerepeket, ha sor kerül rá, akkor minden figurára lehet kiváló magyar előadókat találni.

– Miért nem játszották a Hovanscsinát több évtizeden keresztül?
– Az operának a rendszerváltást követően volt egy olyan korszaka – amit már szerencsére kinőttünk – hogy orosz operákat nem tűztek műsorra. A Hovanscsinát nem is nagyon ismerték, pedig 1936-ban már felhangzott Budapesten Issay Dobrowen, kiváló orosz karmester dirigálásával, s persze Rimszkij-Korszakov változatában. Aztán később, az 1972-es felújítást követően néhány évvel lekerült a műsorról. Pedig a Hovanscsinát játszani kell, mert világra szólóan gyönyörű és olyan mélyenszántó darab, amit nem lehet összehasonlítani egyetlen más művel sem az operairodalomból. Ebben a műben mindenki túl van már jón és rosszon, mindenkinek igaza van és nincsen. Az összes szereplő elszenvedi a sorsát, nincsenek jóságos alakok és gonoszak, csupán gyarló, bűnös lelkek, akik közül bármelyikkel azonosulni tud a néző. Zseniális remekmű.

– Milyen feladatot jelentett ezt a művet betanítani egy nem operai zenekarnak?
– Ez egy mondvacsinált probléma, hiszen ugyanúgy meg kell ismerkedni a zenei anyaggal, mint bármely más társulat esetében. A Rádiózenekar kezdetben némileg nehezen tűrte a darabot, hiszen ahogy el is mondtam nekik, Muszorgszkij műve nem hálás feladat a zenekar számára, sokszor csak egyetlen hangot kell húzni vagy hosszan kitartani. Amikor azonban a muzsikusok egyre jobban megismerték a művet, meghallották az énekeseket, a kórust, az egész darab kezdett összeállni és élni, már nagy élvezettel vettek részt a feladatban. A próbafolyamat végére mindenki – a zenészek és a kórustagok egyaránt – megszerettek a Hovanscsinát. Rácsodálkoztak a szépségére, az egyediségére. A zenekar mellett a Rádióénekkar, ami kiegészült a gyerekkarral és a Honvéd Férfikarral, szintén nagyon nagy munkát végzett.

– Milyen hatást gyakorolt mindez az együttesre?
– Egy zenekar életében mindig fontos, hogy minél színesebb legyen a repertoár, s egy szimfonikus társulatnál létfontosságú, hogy játsszon operát, ahogy egy dalszínházi együttesnél az, hogy szimfóniák is szerepeljenek a programján. Mert különben beszürkülnek, szakosodnak. Richter vagy Isaac Stern is azt vallotta, ha valaki nem ismeri jól Mozart operáit, akkor nem tudja hitelesen tolmácsolni a szimfóniáit, a szonátáit… Úgy vélem, egy szimfonikus zenekarnak sok olyan darabot is játszania kell, ami konkrét tartalommal teli.

– Ilyen feladatból a Rádióban sincs hiány, hiszen gondolom, már el is kezdődnek a Wagner-napok próbái…
– Így igaz, fel kell frissíteni a korábbi tudásukat, mert ezek a művek nagy technikai nehézségekkel járnak, és az együttes állóképességét is átlagon felül próbára teszik. Nem nagyon tudok olyan zenekarról, amelynek tagjai négy, egymást követő napon végigjátsszák a Ringet, úgy, hogy nincs nagyon váltásuk… Egyébként a muzsikusok nagyon szeretik ezt a sorozatot, mindenki a mai napig a legnagyobb szeretettel emlékezik vissza a nyitódarabra, a Parsifalra. Beavató élményt jelentett a számukra, Fischer Ádám vezetésével egy olyan világba csöppentek, ami keveseknek adatik meg. Arról nem is beszélve, hogy annak idején a Rádiózenekar szinte a túlélését köszönhette ennek a sorozatnak. Idén az évek alatt összeállt tetralógia, A nibelung gyűrűje hangzik fel ismét.

– Akad már következő operaterve?
– Van egy hasonló vágyam, szeretném Kocsis Zoltán után Debussy Pelléas és Mélisande-ját is műsorra tűzni. Egy rövid jelenetet már előadhattunk belőle, de jó volna bemutatni a teljes operát. Korábban ugyanis ez a mű is meghatározó élményt jelentett számomra, s ettől a darabtól az ember vagy a mennybe megy, vagy elkárhozik… Nagyon csendes, befelé forduló alkotás, ahhoz, hogy a közönség is megszeresse, szükség van rá, hogy be legyen avatva a titkaiba. Nem az a vágyam, hogy mindig ilyen különleges, ritkán felhangzó darabokat játsszak, azonban ez is egy roppant értékes kompozíció, amelyet meg kell mutatni a publikumnak. Az előadóknak és az intézményeknek, amelyek létrehozzák a produkciókat, kötelességük a közönséget segíteni a megértésben, abban, hogy eljussanak hozzájuk az ilyen értékek is. Ugyanis mindig azt mondom, hogyha egy darab kicsit is nehézséget okoz a befogadók körében, akkor az előadással akad gond… Jó kapcsolatban vagyok a Rádió muzsikusaival, kicsit már nevetnek rajta, amikor minden új és ismeretlen darab első próbáján azt mondom nekik: ez a mű a világ tíz legnagyszerűbb alkotása közé tartozik. Három éve dolgozom velük, már a sokadik tízesnél járunk, és mennyi lesz még…
R. Zs.

Megosztás