Miskolci Szimfonikus Zenekar – Olasz Intézet, 2019. március 3

0
24

Fittler Katalin

Ez volt a második olyan évad, amikor két-két hangversennyel jelentkezett a Budapesti Olasz Kultúrintézetben a Miskolci Szimfonikus Zenekar. A kedvező fogadtatást visszajelző teltházas érdeklődés hatására bővítették a kínálatot, a 2019/20-as évadban bérleteseik már három alkalommal hallhatják majd őket.

Március 3-án két azonos hangnemű, nagylélegzetű kompozíciót tűztek műsorra, Rahmanyinov III., d-moll zongoraversenyét, valamint César Franck d-moll szimfóniáját. A versenymű kétségkívül nehéz szólamának megszólaltatására Balog Józsefet kérték fel, a karmester pedig a zenekar jelenlegi művészeti vezetője, Antal Mátyás volt.

Jóllehet, az Olasz Intézet nagyterme hangfelvételek készítésére összehasonlíthatatlanul ideálisabb, mint hangversenyek számára, rendszeresen jelentkező gazdag műsorkínálatával nagy népszerűségre tett szert a hallgatóság körében. Ebben része van annak is, hogy különböző napszakokban rendeznek itt koncerteket – a négy órai kezdés kifejezetten ideális az idősebb korosztály számára.

Rahmanyinov zongoraversenye esetében a ritkaság-élmény volt a legnagyobb érték: különleges esemény jelen lenni e hangzásvilág megszületésénél, amikor a közönség egy részét kifejezetten a szólista-teljesítmény nyűgözi le. Megtörténhet ez persze akkor is, ha a zenekar nem adja át képletesen az egész pódiumot a szólistának, hanem gazdag zenei környezetben engedi érvényesülni. A „kíséret” jó esetben sajátos partner-kapcsolatot jelent, nem pedig már-már személytelen háttérbe vonulást.

Az Olasz Intézet dísztermének pódiuma – kiváltképp zongoraversenyeknél – jelentős mértékben korlátozza a zenekar létszámát. Ebből adódóan viszont módosul az egyes szólamok játékosainak felelőssége! Sajnos, kevéssé számoltak ezzel az előadók, a karmester is inkább az összjátékra ügyelt. Leginkább akkor volt kirívó az aránytévesztés, amikor a zongora – kétségkívül „technikás” – anyagához tematikus anyaggal társultak zenekari szólamok. Szinte csak sejteni lehetett, emlékező motívumokként megannyi szép melodikus fordulatot.

Balog József biztos felkészültséggel uralta szólamát, korántsem kellett volna attól tartani, hogy elfedhető a szólama. Így viszont kísértetiesen hasonlított a hangzáskép olyan felvételekre, amelyek hallatán szokás a technikai munkatársakat hibáztatni az utólagos dinamikai korrekciókért.

A szünet után jelentősen megnövekedett a létszám, és talán a szimfónia is „testhezállóbb” játszanivalót jelentett számukra. Magvasan szólt együtt a vonóskar, ám csakhamar kiderült: leginkább akkor játszanak odaadóan, ha fokozódik a dinamika, ha haladás-fejlődés van a zenében. A halk játszanivaló náluk a jelentéktelenhez közelít, amikor szinte kikapcsol a figyelem, szinte csak markírozzák a játékot. A hegedű- és brácsaszólam több játékosa oly lazán fogta a vonót, hogy már-már attól kellett tartani: leejti! Ugyanez látványként is megmutatkozott. A vonóskarból a csellószólam tűnt ki örvendetesen, a karmesteri odafordulás intenzív-szép dallamokat eredményezett, de felelősségteljesen látták el a mélyvonósok „alapfunkcióját” is, biztos harmóniai bázist adva a többi szólamnak. A „halkság” általános probléma a zenekarnál, a fúvósok például – szólamuk érvényesítése érdekében – sohasem mentek egy bizonyos hangerő-szint alá (ahol hasonló szólisztikus igénnyel megformálva jobban illeszkedett volna egy differenciáltabb hangzásképbe a játékuk). Náluk a belépések pontosságára irányult a figyelem – és amellett háttérbe szorult a hangindítás minősége.

Antal Mátyás biztos kézzel vezette az együttest, legtöbbször a vezető szólamokra koncentrálva. Ennek eredménye, hogy első élménynek csakúgy, mint újrahallgatásra kellemes volt a szimfónia, megvolt a tételek sodra-lendülete. Ha valamennyi játékost intenzív jelenlétre tud szoktatni, tehát, hogy felelősségteljesen vegyen részt a kísérő/töltő szólamok megjelenítésében is, még eredményesebb lesz a munkájuk.

Érdemes lenne magasabb igényeket támasztani a hegedűsökkel (és brácsásokkal), esetleg vonós darabok műsorra tűzésével – ugyanakkor pedig rászoktatni a fúvósokat, hogy szólamukat partnereikkel kamarazenei igényességgel összehangolva szólaltassák meg. A részletező műhelymunka eredményeként minden bizonnyal megnő az egyes zenekari játékosok felelősségérzete, amely állandó aktív, a születő hangzásra is figyelő magatartást eredményez.

 

 

Megosztás