Pannon Filharmonikusok – 2019. február 2. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
71

Fittler Katalin

Túl azon, hogy az első (és mindmáig egyetlen!) vidéki zenekarunk, amely bérleti sorozatot hirdet a Müpában, a „maraton”-sorozatoknak is rendszeres résztvevője a Pannon Filharmonikusok. Ez ismételten kettős haszonnal jár, hiszen egyrészt további közönséggel ismerteti (és esetleg: szeretteti) meg magát az együttes, másrészt viszont élmény-szintű információhoz jutnak azok a zenebarátok is, akik eddig nem figyeltek fel a korántsem csupán jelmondatok szintjén „innovatív” zenekarunkról.

Megkülönböztetett jelentőségű ez a hangverseny Vass Andrásnak, a zenekar állandó karmesterének, akinek viszonylag kevés lehetőség jut, hogy a fővárosban vezényelje a Pannon Filharmonikusokat. Az idei Debussy-Ravel-maraton keretében Ravel-műsorral léptek fel, Balog József szólójával a bal kézre komponált Zongoraversenyt, majd a Daphnis és Chloé 2. szvitjét játszották.

Hálás feladat a maraton résztvevőjének lenni; a mintegy háromnegyed órás programok mindegyikének „önkéntes” közönség jut. Olyan érdeklődők, akik szabadon állították össze aznapi zenehallgatási tervüket, megannyi szempontnak eleget téve. Igaz, az ingyenes programok előre nem ismertek, így azoknak inkább tényével, semmit tartalmával lehet korábban számolni – de a tetszőlegesen összeállított négy rendezvény jutányos ára (nem beszélve a teljes, 11 eseményt magába foglaló sorozatéról) minden bizonnyal közrejátszik abban, hogy sokan vállalkoztak arra, hogy a napjelentős részét a MÜPÁban töltik.
Az egész napos rendezvényfolyam nagy előnye, hogy lehetőséget kínál olyanoknak is, akik idős koruk miatt nem mernek máskor vállalkozni esti hangversenyek látogatására, és nem utolsó sorban azoknak, akik a fővárostól kisebb-nagyobb távolságra laknak.
Kis túlzással állíthatjuk, hogy valamennyi rendezvény teltházat vonzott. A legnagyobb érdeklődés – a Budapesti Fesztiválzenekar hagyományos zárókoncertje mellett – annak a kamaraprogramnak jutott, amelyen Kelemen Barnabás játszotta – zongorista-partnerként José Gallardóval – Debussy és Ravel egy-egy szonátáját.

A „társbérleti” maratonoknál (korábban ilyen volt a Schumann és Mendelssohn műveiből összeállított sorozat) óhatatlan, hogy valamelyik valamelyik szerző „előnyt élvez”, s nem kétséges, hogy ezúttal is Debussyé volt a vezető szerep. Ráadásul, a megannyi átirat azt eredményezte, hogy néha nem is magára a zenei anyagra figyeltünk (tehát a kompozícióra), hanem az elsődleges élményt nyújtó hangszín-varázs került előtérbe.
A Pannon Filharmonikusok műsorán két – legalábbis „hírből”, tehát címe alapján – közismertnek tekinthető kompozíció szerepelt. A „balkezes” zongoraverseny mindig csemege a helyi közönségnek, vizuális élményként is, tehát, mintegy „feltérképezve” mi mindenre képes egy kézzel a pianista. Nem tartozván koncertéletünk repertoárdarabjai közé, elfogadható, hogy a szólista kitette a kottát (ami egyébként zongoraversenyek „nem jellemző”), annál is inkább, mivel ehhez a játszanivalóhoz úgyis csak emlékeztetőnek lehet használni (tehát, mentesítve az előadót attól az aggodalomtól-aggálytól, hogy esetleges memóriazavar esetén „hogyan tovább”). Az viszont egyéni megoldásnak tűnt, hogy Balog József nemritkán mintegy „kitámasztotta” jobbkezével a játszási felületet, szinte éreztetve, hogy speciális feladatot kell megoldania.

A zenekar mindkét mű esetében inspiráltnak tűnt. Értékelték és megbecsülték a szóló-lehetőséget a zenekari játékosok, lelkes odaadással muzsikáltak. Nem jelenthetett ez számukra külön feladatot, hiszen a dirigens is inspirálta őket, ráadásul a rendszeres közös munka – hiszen Pécsett és a környéken sokat, rendszeresen koncerteznek együtt – meghozta gyümölcsét. Mindenesetre, néha olyan hangerő szólt a pódiumról, amely már-már súrolja az impresszionizmus-szimbolizmus stíluskategóriába besorolt kompozíciókról kialakított elképzeléseinket – de mégis minden meggyőzőnek tűnt, olyannyira erőlködéstől mentesen szólt.

Ez a maraton is hozzájárult azokhoz a koncert-élményekhez, amelyek birtokában érdemes vállalni az esetenkénti megerőltető munkát (amikor a hangszerjáték már korántsem tekinthető a szó nemes értelmében játéknak).

Megosztás