Óbudai Danubia Zenekar – 2019. jan. 17., Zeneakadémia

0
41

Fittler Katalin

 

2018 decembere jelentős mérföldkő az Óbudai Danubia Zenekar életében: jubileumi évfordulóján a negyedszázados együttes Magyar Örökség Díjban részesült. Születésnapi gálakoncertjük helyszínén, a Zeneakadémia Nagytermében kezdték idei első bérleti sorozatukat. A Tavasz-bérlet első estjén vendégkarmesterrel léptek fel, a szólista Pusker Júlia közreműködésével.
A zenekar rendszeres közönsége számára már-már természetes, hogy a vegyes műsorösszeállítás egyszerre képes többféle igényt-vágyat kielégíteni, ugyanakkor található benne több-kevesebb olyan mozzanat, amelyek az átgondoltság érzetét keltik. Ha nem is tavaszt, de némi kikeleti hangulatot sikerült varázsolni a zeneakadémiára ezúttal is. A műsor egyik súlypontját Mendelssohn méltán népszerű e-moll Hegedűversenye jelentette, amely, afféle komolyzenei örökzöldként, nem tévesztheti el hatását. A szépség születése – ezt a romantikus érzést hívta életre a szólista, akinek felelősségteljes játékában egyetlen pillanatra sem kapott helyet „üresjárat”. Nem számolt a mű eleve-népszerűségével, hanem úgy játszotta a versenyművet, mintha most akarná megismertetni hallgatóságával. Tette ezt átgondolt zenei koncepció és kifogástalan technikai felkészültség birtokában. Örömzenélés áradt a pódiumról, a zene jótékonyan éreztette varázshatalmát.
A nyitószám, Tōru Takemitsu Visions című, a Chicagói Szimfonikus Zenekar alapításának 100. évfordulójára komponált kéttételes műve képviselte azt a tudatos műsor összeállítási programot, melynek értelmében egy-egy rangos 20. századi kompozícióval szándékoznak tágítani a hangversenylátogatók zenei horizontját. A csaknem három évtizedes alkotás remek lehetőséget kínált a zenehallgatói aktivitásra; ki-ki saját „megfigyelési szempontokat” választhatott magának, a hangszerelésre, vagy akár a formai felépítésre koncentrálva.
Jean Sibelius egytételese, A tengeri nimfák hasonlóképp felkérésre komponált mű. Az ismertetőből megtudhattuk, hogy a mitológiai asszociációkat keltő cím szinte a komponálás utolsó mozzanata; korábban a Hullámok körtánca címet szánta neki. A körtánc-jelleget erősíti a rondó-féle formai megoldás, az utólagos programzenét sejtető cím pedig tendenciájában arra emlékeztet, amit Debussy a zongoraprelűdjeinél alkalmazott: a „program-cím” nem a darab elején, hanem a befejezésénél szerepel, mintegy asszociációs lehetőséget kínálva. A Sibelius-életmű csak kevés darabbal képviselteti magát a nemzetközi koncertélet repertoárjában – e ritkán hallható tétel remek választás volt Debussy: A tenger című, a hangverseny másik súlypontját képviselő kompozíciója elé.
Itt szabadon szárnyalhatott a hallgatóság fantáziája – elkerülhetetlen, hogy ki-ki saját tenger-élményeit asszociálja a muzsikához. A mű sajátos műfaji megjelölése – három szimfonikus vázlat – nem tévesztette meg az előadókat; korántsem vázlatos zenei képeket rajzoltak-festettek hangszereikkel. A vendégkarmester Ricardo Casero lelkesedése harsány színeket hívott életre, a tenger monumentalitása is kifejezésre került ebben a néha már-már plakátra is emlékeztető elképzelésben.
Az átépítés óta módosult a Nagyterem akusztikája, a hallgató – a terem bármely részében foglalva helyet – gyakran érzi túlságosan is „direktnek” a hangzást. Aligha lehet ezt rossz néven venni olyankor, amikor külföldi vendégkarmester áll a dobogón (hiszen ráadásul a helyszíni próbához képest módosul a hangzás a teltházas teremben). A produkció kidolgozottságát dicséri, hogy e hangzási közelképek gyakran „hozzátettek” élménymozzanatokat még az egyébként ismert művek némely mozzanataihoz, és sohasem idéztek elő bántó aránytalanságokat. Az intenzív hangzáson belül gyakran érvényesültek plasztikusan az egyes hangszercsoportok hangszínei, mindig kihallhatóak voltak a hárfa jellegzetes színei, és összességében a zenekari játék dinamizmusát kell kiemelni pozitívumként.
A vendégkarmester (akiről némi utánjárással megtudható, hogy korábban 28 évig volt harsonásként zenekari muzsikus) inspirálóan hatott a muzsikusokra, amit nem elsősorban mozdulataival, hanem – vélhetőleg – zenefelfogásával ért el. Vérbeli muzsikus-volta tükröződött abban a gesztusában, amellyel a jól végzett munka eredményeként könyvelte el a lelkes fogadtatást.
A műsorismertető szórólap sajnos hódolt annak a napjainkban bevett gyakorlatnak, miszerint az előadóknak „nincs koruk”. Kiváltképp bosszantó volt ez Pusker Júlia esetében. A Pusker-lányokról készült televíziós filmet sokan látták – nincs abban semmi titkolnivaló, ha a csodagyerekek/csodafiatalok is évről-évre idősebbek lesznek. És semmit nem vont volna le a karcsú-szép hegedűs teljesítményéből, ha tudjuk életkorát (a szünetben többen szomorodtak el, felismerve: a közölt évszám-adatokból lehetetlen kiszámítani). Ráadásul még csak nem is naprakész – már amennyiben a naprakészség hiányának tekinthető, hogy az információk között nem szerepel, hogy Pusker Júlia 2014-ben Junior Prima Díjas lett…

Megosztás