Pannon Filharmonikusok 2018. november 30. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
75

Kovács Ilona

A Tündérkert és katedrális cím találóan jellemezte a Pannon Filharmonikusok november utolsó napján adott hangversenyét. A zenekarral három Bogányi szerepelt: Bogányi Tibor vezényelt, Bogányi Gergely volt az est szólistája, aki – mi máson, mint – egy Bogányi-zongorán játszott.
Az est első felében Felix Mendelssohn-Bartholdy g-moll zongoraversenye (op. 25 – 1831) csendült fel. A romantikus mestert már legkorábbi alkotásaitól kezdve a manók, koboldok, tündérek zenei megjelenítésének egyik legnagyobb mestereként tartja számon a zenetörténet, hiszen a komponista fantáziáját szinte egész életében foglalkoztatta a tündérek világának ábrázolása. Mindenekelőtt a tizenhét évesen komponált Szentivánéji álom című – Shakespeare vígjátékához írt – nyitány juthat eszünkbe, és persze a tizenhét évvel később a színdarabhoz írt kísérőzene. Első remekműveinek egyike, a Szentivánéji-nyitánnyal nagyjából egyidős, 1825-ben írt Oktett 3. (Scherzo) tétele és a halála előtt három évvel, 1844-ben befejezett e-moll hegedűverseny (op. 64) 3. tétele szintén jól példázza a szerző egész pályáján átívelő kapcsolatát a transzcendens világ szellemeivel. Joggal sorolható ide Mendelssohn g-moll zongoraversenye is, melynek sok részlete valóban mintha egy mesebeli világot idézne fel.
A koncert címében szereplő katedrális Anton Bruckner 5. szimfóniájára (WAB 105 – 1875/1876) utalt. Mind terjedelme – a mintegy másfél órás szimfónia jóval hosszabb, mint például Schubert „mennyei hosszúságú” C-dúr szimfóniája (D. 944) –, mind pedig mondanivalója, hatalmas méreteket mutató belső tagolódása miatt valóban a katedrálisok monumentalitását idézi. Éppen hosszúsága miatt – a Mahler-szimfóniák némelyikéhez hasonlóan – nem is szoktak más művet társítani hozzá. Persze, jól tették a koncert megtervezői, hogy nem fosztották meg a közönséget Bogányi Gergely parádés Mendelssohn-interpretációjától.
Pedig a versenymű kezdete némi aggodalomra adott okot. Mendelssohn dramaturgiája szerint a zenekar csupán néhány ütemes bevezetője után a zongora veszi át az irányító szerepet: határozottan közbevág, hogy megszólaltassa a szonátaformájú tétel első témáját. Ez a határozottság azonban Bogányi kezei alatt most meglehetősen túlzottra sikeredett, inkább csapkodásnak hatott, semmint magvas témabemutatásnak. Nem gondolom, hogy a rutinos zongoraművész lámpalázzal küzdött volna, főleg, hogy egy nappal a budapesti koncert előtt Pécsen is előadták a művet. Talán a Bogányi-zongora kissé fémesnek ható hangja okozta a tétel eleji kellemetlenül kemény hangzást – amit egyébként a szünetben innét-onnét elkapott „nép hangja” is megerősített. Ezt persze biztonsággal csak akkor lehetne állítani, ha az áramvonalas Bogányi-zongora mellé egy hagyományos, három lábon álló zongorával is meghallgatnánk a mű elejét a művész interpretációjában. A továbbiakban azonban már nem volt ok a panaszra, a hangszer legautentikusabb megszólaltatójának keze alatt engedelmesen szólt az instrumentum. Pergő futamok, líraian áradó dallamok követték az első témát, majd a rézfúvós fanfárok által jelzett, szünet nélkül következő második tétellel mesevilágba vezette hallgatóit a művész. A harmadik tétel vidám rondó, melynek formájából adódóan többször is megelevenedett az erdő jóságos tündéreinek világa: Bogányi ujjai alatt e kedves lények vidám táncot lejtettek. Egy szokatlan momentumot azért a 3. tétel is tartogatott a mű vége felé közeledve. Egy – Carl Maria von Weber és Karl Czerny műveiből ismerős – virtuóz, szekvenciákkal teli, perpetuum mobile-szerű szakaszban a zongoraművész keresztbe tette a lábát és kinézett a közönségre, mintha azt jelezte volna e gesztussal, hogy „megy ez magától is”. Tény, hogy a 3. tételben vannak kompozíciós üresjáratok, de így mégis elég meghökkentő volt szembesülni a zeneszerzői invenció átmeneti lanyhulásával. Mintha azt üzente volna ez a mozdulat, hogy a klasszikus zene nem izzadós-szorongásos, hanem könnyed és emberi. A közönség persze vette a lapot, és tetszést aratott Bogányi humora. Mindent összevetve remek előadásban volt részünk, a szólista, a karmester és a zenekar is kiválóan teljesített. Bogányi ráadásként Robert Schumann Kinderszenenjének (op. 15) Träumerei tételével búcsúzott a közönségtől.
A szünet után elkövetkezendő másfél óra kemény koncentrációt igényelt a muzsikusoktól, de a közönségtől is. Bruckner bevallott Wagner-rajongóként szimfóniáiban próbálta létrehozni mindazt, amit Wagner az operáiban. Nála is óriás méretű látomások nőttek még monumentálisabbá, Bruckner esetében operai léptékű szimfóniatételekké. Bogányi Tibor és a Pannon Filharmonikusok minden tagja az utolsó ütemig nem lankadva uralta a zenei anyagot. Tetszettek a mű során többször is felhangzó kürt-fuvola-párbeszédek, a rézfúvós-korálok, a 3. tétel táncos lüktetése és tempóváltásai, valamint a zárótétel hatalmassá fokozása. A hangverseny nem mindennapi teljesítmény, „jó mulatság, férfimunka” volt.

Megosztás